Meghallgatás (1999) 70% 52★

Jó kis értékeléseket lehet olvasni itt a filmről, kire milyen hatással volt, de azt ajánlom a leendő nézőnek, hogy a film megtekintése után olvassa el őket. Így saját maga élheti át a látottakat, mivel nem igazán lehet spoiler mentesen írni róla.

Amit dícsérni szeretnék, az a képi világa, elsősorban a színek és fények játéka, mely egészen festményszerűvé varázsolja a látottakat. És az operatőri munka, mely a maga tökéletlenségében is tökéletes. Ez a két elem elröpít (vagy beletaszít) minket az alkotás atmoszférájába…
…meg persze Asami karaktere, akit Eihi Shiina hoz képernyőre, hátborzongató szinten. Én már az első megjelenésénél is legszívesebben kirohantam volna a szobából, ugyanakkor valami mégis arra készteti az embert, hogy leüljön vele beszélgetni és hogy megismerje. Ambivalens, mint Japán maga. :)

Több témát érint a film és a figyelmesek sok-sok nüanszot nyakon csíphetnek benne, de ezek felfedezése a leendő nézőre várnak. Kár lenne kihagyni.

Azt kell mondjam, a regény bizonyos szempontból többet ad (például a film nem tudja érzékeltetni a férfi vívódását, bizonytalankodását, illetve azt, hogy mennyire eltávolodik mindenkitől és egyedül marad az illúzióbuborékjában).
A filmben viszont csodás képek vannak pl. a lány valódi természetének érzékeltetésére még mielőtt bármire is rájönnénk. (Mondjuk a telefonos snitt a zsákkal sok mindent elárul, de az a beállítás is fantasztikus). A film első felében hosszú állóképeket kapunk, néha szinte mintha festményt néznénk, valami szürrealista képet Dalí stílusában. Minden nagyon hagyományosnak tűnik, de azért távolról sem az (pl. az egyik jelenetben a férfi közvetlenül a kamerába beszél, amivel eléggé kizökkent, mert eltünteti az ún. negyedik falat. Persze ez is régi klisé, de azért eléggé feltűnő egy romantikus melodrámai hangvételű filmben, a néző ráadásul a lány helyébe kényszerül).
Aztán a film második felében egyszer csak kézikamerára vált, és gyors vágásokat kezd használni, hogy beleszédül a néző. A film hangvétele végképp megváltozik: nincs több melodráma langyos zenével meg romantikával. Mindent másképp látunk, mint eddig: ferde, alsó és felső gépállásokból, mintha minden kimozdult volna a helyéről. A végkifejlet talán nem is lenne ennyire sokkoló, ha nem lenne totális kontrasztban a film elejével.
Változatlanul szeretem Miike Takashit, szerintem ez egy nagyon jó adaptáció (nem próbálja meg szóról szóra követni a könyvet, de a lényeget, az atmoszférát, a regény szerkezeti sajátosságait maradéktalanul visszaadja), és a regény ismerete nélkül is biztosan megállja a helyét (bár bizonyos összefüggésekre a nézőnek magától kell rájönni). A különböző nemzetközi filmfesztiválokon, ahol bemutatták, sikeres volt, Rotterdamban FIPRESCI-díjjal is jutalmazták, és nemcsak a kritikusoknak, de a közönségnek is tetszett.

Fura volt. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy sokkal egyszerűbb filmet vártam, valami sablonos szellemes- démonos szállal, és viszlát. Hát nem, ez valami egész más. Nagyon elvont volt, nyomokban filozofikus, de engem végig lekötött, nem volt unalmas egy percig sem számomra, pedig itt többen is ezt sérelmezték.
Nem tudok most mélyrehatóbban nyilatkozni. Meg fogom nézni még egyszer, és talán majd akkor.
De az biztos, hogy tetszett, csak még nem tudom megfogalmazni, hogy miért. :)

Lehet eredeti nyelven jobban tetszett volna, bár nem tudom…

Atyaég ez a film!

Az elején egy tingli-tangli romantikus filmnek indul. Még érdekes is volt, hogy egy meghallgatáson találjon új párt a főszereplő.
Aztán a második felére átcsap egy nagyon bizarr és kegyetlen horrorba.
Csak ajánlani tudom.

A könyvet még nem olvastam, de a film eléggé magával ragadott. Nagy hatással volt rám. Sok kritika érte, de én ennek ellenére nagyon szeretem.

Jájj, de beteg!… Persze, japán…

Sokkal többet vártam ettől a filmtől, valami aberrált és beteg dolgot, ami kellően mély ahhoz, hogy órákig nyomasztó hangulatom legyen tőle. Ehhez képest kaptam két óra eseménytelen unalmat, a végén pár nagyon erőltetett és kusza magyarázattal, meg némi vérrel. Az alapötlet egyébként nem volt rossz, de kb. 10 perc volt benne ebből, a többi összeollózott mellékjelenetek halmaza volt.
Morbid? Meg horror? Ez?! Egy ’80-as évekbeli rémfilmben is több a horrorelem, mint ebben. Ez egy romantikus művészfilm volt egy elmebeteg gondolattal, ami csak megfűszerezte a filmet, de nem adta bele magát a levesbe.
Csalódás.

A legegyszerűbben úgy jellemezném, hogy ez egy szürreális, művészi rémálom volt, amit betépve kellett volna nézni. :D
Hosszabban kifejtve: fogalmam sincs. Az biztos, hogy sikerült hatást gyakorolnia rám, egyes jeleneteknél én röhögtem, a filmpartnerem sírt spoiler, emellett totál összezavart ezekkel az álomszerű bevágásokkal. Azt nem mondhatom, hogy rossz volt, mert részben elérte a célját, viszont néhol annyira mély unalomig süllyedt, hogy már ásítozni kezdtem.
spoiler
Szeretem a kiszámíthatatlan, az újdonságot adó, meg a morbid filmeket, de ez inkább a rosszabbik végletbe csúszott át és nem az „egek, mi volt ez, azonnal nézzük meg mégegyszer” kategóriába.
Viszont a könyv iránt meg felkeltette az érdeklődésemet.