Macbeth (2015) 72% 112★

7,5. Nagyjából.

A Macbeth legerősebb pontja az atmoszférakeltés. Minden megvan benne, ami ehhez szükséges, és ami garantáltan több napig tartó megfoghatatlan, furcsa érzést hagy az emberben. Egy olyan filmről van szó, ami arra született, hogy nagyvásznon éljék át; a látvány egyszerűen letaglózó. A profi operatőri munkához hozzájárul a lélegzetelállító táj, ami annyira gyönyörű és hűvös és hangulatos, hogy úgy éreztem, mintha én is ott állnék a ködbe burkolózó, zöldellő skót földeken. Ehhez a környezethet rengeteg szín párosul, kezdve a megfakul, hideg kékektől és zöldektől a füstös szürkéken keresztül a végkifejlet rikító vörös-narancssárga forgatagáig. Ha ennyi még nem lenne elég, akkor még nem is beszéltem a kísértetiesen szépséges zenéről, minden hang tökéletesen illik a történethez.

Bevallom őszintén, én teljesen tudatlanul ültem be a vetítésre, Shakespeare életművének ezen töredéke valamiért teljesen kimaradt az életemből. Viszont emiatt tudok adni még egy plusz pontot, mert – az eléggé nehéz angol szöveg és magyar felirat ellenére – érthető, mi történik éppen, a cselekmény nagyon megragadott. Annyira érdekes nézni Macbethet és a feleségét, mekkora változásokon mennek keresztül, mennyire fejlődik a karakterük, és mennyire megváltozik róluk a néző véleménye. A színészi játék nyilván fantasztikus. Michael Fassbender… nem is tudom már mit mondjak rá.

Szóval miért nem adok magasabb csillagozást? Nekem egy filmnél (főleg ha az már a két óra határát súrolja, vagy hosszabb is annál) az egyik legalapvetőbb kritérium az érdeklődést fenntartása. És nagyon szomorú, de nekem ez volt a legnagyobb problémám itt: a sok pozitívum ellenére is többször elkalandozott a figyelmem, elgondolkoztam, vajon mikor lesz vége. Sok helyen eléggé vontatott és lassú. Nyilván nem egy adrenalinbomba akciófilmre számítottam, de na. Lehet, hogy ez csak nálam ennyire zavaró tényező, igencsak nehéz lekötni hosszú időn keresztül.

Ezen a negatívumon kívül nagyon ajánlom az efféle stílusú művek rajongóinak, mert tényleg egy érdekes és epikus élményt ad. És így még jobban várom az Assassin’s Creed filmet, a játékkal kapcsolatos limitált tudásom ellenére Justin Kurzel jelenléte bizakodással tölt el.

Úristen de gyönyörűségesen gyönyörű.

Én sosem vallottam magam nagy Shakespeare rajongónak persze mélységesen tisztelem de tényleg csak a Rómeó és Júliát olvastam és nekem van egy ilyen kattom, hogy szerelmes szenvedős történettel (bár nem képtelenség) de elég nehéz megfogni és bár megírtam életem egyik legjobb mű elemzését igazából lelkileg egyáltalán nem fogott meg a dolog. Aztán megnéztem a Rómeó + Júliát és úristen annyira de annyira imádtam az egészet a gyönyörű képek és az, hogy a végtelen suttyósság érzés nélkül volt képes valaki modernizálni egy ilyen darabot nem tudom én azóta is zseniálisnak tartom azt a filmet.

De még mielőtt rátérnék a tárgyra meg minden fontos, hogy ismertessem a film nézés körülményeit. Szóval hajnali kettő már lenyomtam 4 filmet. A mozi teremben olyan hideg van, hogy az instant fejfájás mellé még mára meg is fáztam. Előtte a Steve Jobs filmet néztem és rohadt nagy büszkeséggel ültem a kis székemben, hogy végig tudtam nézni egy perc szunya nélkül és abban bíztam, hogy ez sikerülhet a Macbeth-en is mert hát na már csak nem fogok bealudni az egyetlen egy filmen ami miatt egész este tűkönültem, hogy úristen de akarom már látni (főleg az előzetesek és a képek ismeretében amúgy életemben nem olvastam az eredeti irodalmi alkotást és egy mondatot nem tudtam a történetről elmondani). Szóval így történet, hogy én kábé egy órán keresztül konkrétan fizikai fájdalmat okozva magamnak (végig csipkedtem a kezem és olyan merev előre hajolt ülésben ültem a székben, hogy szerintem ma már egy görbület sincs a gerincemben) néztem végig a filmet és szerencsémre csak egy 15-20 perc esett ki de arra olyan szinten nem emlékszem, hogy hogyan és milyen körülmények között, hogy szerintem random beájultam (ez az a 15 perc ahol Lady Macbeth szerepel kb csak a vége felé aztán a finálére felébredtem).

Szóval most már elkezdem ez a film z s e n i á l i s. Ja biztos van jobb meg érzelmesebb feldolgozás de az biztos, hogy nem nekem. A történet (szerintem) fényévekkel tragikusabb mint más amit órán kötelezővé tettek a dráma tananyag körben és biztos én is jobban megszeretem Shakespeare-t ha ezt olvasom. A színészek úristen fantasztikusak. Michael a végére olyan rohadt ijesztő és olyan szuperül sikerül a totálisan őrült és paranoid királyt játszania, hogy tiszta libabőr voltam. Marion pedig eszeveszettül jó. Azok a jelenetek a vége felé amikben csak ő van csak úgy öntik magukból a szomorúságot. Szerintem ez tipikusan az a film volt aminek rohadt jót tesz, hogy nem beszélnek benne olyan rohadt sokat. Az én álláspontom szerint a csend néhol filmen ezerszer többet ér mint ha végig beszélnének és itt tökéletesen ellettek találva ezek a pillanatok. Igen itt azokat is értem ahol különböző színekben mutogatták a tájat szerintem az egy elengedhetetlen eszköze volt a hangulat festésnek és ó szóval látvány és hangulat. Úristen. A film olyan szinten ázik a melankóliában és olyan szinten nyomasztó, hogy az engem már így az első képkockánál totálisan elvarázsolt. Végig az volt az érzésem, hogy a színeket és a látványt a rendező olyan tudatos céllal használja mint például Wes Anderson. Ebben a filmben jött el nekem a különbség látvány film és látvány film között mert nem mindegy, hogy egy film totálisan a látványra építkezik e (khm….Szemfényvesztők…khm) vagy tudatosan a történetre és annak hangulatára építi e a látványt mint például ezt láthattuk itt is. Azon kívül persze amúgy a ruhákért mág jár a pacsi az egész jelmez és arcfestés királyságos. Egyetlen negatívumnak a gyengécske kardozós jeleneteket emelném ki. Engem ezekkel eleve nem lehet nagyon megfogni de itt kifejezetten vártam, hogy vége legyen szerencsére azért nem volt benne olyan rohadt sok.
Ja és velem még ez életemben nem történt meg de másnap (egy kis alvás után) megint megnéztem a filmet és úristen másodszorra még jobban lenyűgözött és képes voltam a filmen másodszorra is elsírni magam… kétszer. Igen a film közepén és végén is sírtam. Meg a moziban is sírtam. Azok a vélemények alapján amit itt olvastam a filmről szerintem most mindenki hülyének néz.

Gyors megjegyzés, hogy ugye mint írtam előtte a Steve Jobs filmet néztem és komolyan nem tudom milyen időköz volt a két forgatás között de mindkettő film 2015 dátumos elméletben. Szóval én már csak így egymagamban is megjegyeztem a Jobs film alatt, hogy basszus milyen rohadt vékony már Fassbender mármint volt egy kifejezett jelenet ahol így néztem, hogy jézus. Aztán így megjelent itt és mondom á biztos csak rápakoltak egy adag jelmezt, hogy korabeli legyen vagy mit tudom én de aztán jön a „vízbőlfeljövős” jelenet és így hát úgy néztem, hogy hát jó oké nem tudom, hogy mehet valaki át egy éve alatt ilyen kis vékony valamiből ilyen puffadt arcú kigyúrt testalkatba de reszpekt.

összegezve: örök kedvenc film lett és asszem a napokban majd Kurzel filmeket nézek vagy minimum utána nézek az emberkének. Meg egy kicsit jobban érdekel az az Assassin's Creed film mint azelőtt.

Mint egy életre kelt festmény a lehető legtökéletesebb zenei kísérettel. Csodás képi világ, a műhöz hű sötét hangulat, remek színészi játék. Mi kell még?
Engem kellőképpen lenyűgözött.

A shakespeare-i nyelvezet megszokásához kellett legalább egy teljes óra, ennek ellenére a tettek súlyossága, az azoknak hangot adó kegyetlen jó színészek és erőteljes zene letaglózóvá varázsolta ezt a szemkápráztató mozgóképes festményt.

„- …de én nem értem, miért ölte meg a királyt?
– Mert ő akar király lenni.
– …de miért, a másik miért nem volt jó? Mert nem akartak csatázni és mégis elküldte őket?
– …?
– Hát mert mindenki szereti a királyt, miért kell kinyírni? Macbeth is szerette, nem?
– … te most amúgy viccelsz?
– Nem.
(Film megállít.)
– Macbeth király akar lenni. Ezért megöli az aktuálisat. Pont. Mit nem értesz ezen?
– Ennyi?
– Ennyi.
(A rádöbbenés nagy kerek szemeivel:) – Macbeth antihős???
– … LaLa Land. Ott élsz, LaLa Landben.”

Hja, és kínosan hiányos a shakespeare-i műveltségem. (Ugyanakkor a kezdőmondatban nyilván felismertem Terry Pratchett Wyrd Sisters-ét…)

Alig egy órája jöttem ki a filmről, de basszus, nagyon a hatása alatt vagyok. Már a kezdés a gyönyörű skót tájjal és a hátborzongatóan szép zenével (amit most azonnal szeretnék újrahallgatni) megvett kilóra. Tipikusan az a film, amit moziban kell először látni, mert ez az atmoszféra nem biztos, hogy a TV képernyőn 100%-os hatást ér el.
Maga a sztori, nos olvastam a drámát még a film előtt (nem lett a kedvencem), szóval tudtam mi hogyan, de azt be kell ismernem, hogy néha azért unatkoztam. Viszont imádtam nézni Macbeth karakterének az átalakulását, mindez Fassbender alakításában egyszerűen parádés.
Azon azért jól szórakoztam mikor a mellettem ülő angol pasi a befejezés után megjegyezte, hogy ő nem nagyon érti mi volt ez itt a végén.
Ajánlanám az eredeti hanggal való nézést (ha van rá lehetőség), igaz nem könnyű a szöveg, de szerintem megéri így látni.

Megvannak a filmnek a negatívumai meg a pozitívumai is. Negatívum, hogy fárasztó mértékben túlművészieskedi. Igen, vannak részek, ahol a vágásoknak köszönhetően nagyon erősen érzékelteti azt a zavart elmeállapotot, amiben Macbeth szenved, de egyébként a tájképek hosszú agyonmutogatása különböző színezettel, illetve a címszereplő tekintetének a mutogatása a film végén, talán perceken keresztül is úgy, hogy nem mond semmit, vagy nem változtat mimikát, nos ezt mellőzhették volna. Pozitívum, hogy Fassbender tényleg nagyon jól játssza a szerepét, Cotillard is, bár ha olyanokkal kell felvenni a versenyt, mint a Véres trón „Lady Macbeth”-je, akkor nem nehéz jónak lenni, mert ott egész film alatt két arckifejezést produkált a színésznő. Pozitívum az is, hogy Macbeth kegyetlensége jól meg van jelenítve (például a máglyás résznél), bár ugyanakkor semmi nem indokolja a film bevezető képsorát, mint az együttérzés keltésének puszta szándéka. Óriási pozitívum, ahogy megoldották azt, hogy az erdő megindul spoiler egészen magától értetődő, és bravúrosan egyszerű, de színpadon ezt nyilván nehezebb lenne előadni. Az, amit nyilatkoztak többen is, vagy akár csak Fassbender, hogy a film elejére azért kell a csata, mert a Trónok harca rajongói, a mai fiatalok, stb… majd jól meg lesznek ragadva általa… hát nem tudom, hogy ő nézi-e a sorozatot, mindenesetre minimális vér látható benne, a csontropogást sehol nem hallani, a csata egy teljesen soft küzdelem. Mindent összevetve még mindig a Véres trón viszi nálam a pálmát a látott adaptációk közül, és Fassbender nélkül ez a film 5-ös / 6-os lenne, eltűnve a tékák polcain. A zene még nem volt rossz.

Meglett volna a filmvilág enélkül a feldolgozás nélkül. Habár a színészi munka remek, jó a fényképezés, de amit látunk, az végül is a színdarab egy az egyben filmre vitele, azzal a plusszal, hogy külső helyszínekben lehetett forgatni. Ha színdarabot akarok nézni, akkor színházba megyek. Ha egy filmes vesz a kezébe egy darabot, akkor azt várom, hogy lépjen túl a színdarabon, amit amúgy is mindenki ismer, és mutasson valamit, amit még Shakespeare nem mutatott meg. Művészieskedő képeken kívül.

Hátborzongató adaptáció ami tökéletesen használja ki Skócia adottságait. Az egyik pillanatban szikrázó napsütés és remény, a másikban csontig hatoló szél, végeláthatatlan szürkeség és kilátástalanság. A felépítés és a cselekmény Shakespeare zsenialitását dicsérik, azonban úgy sikerült megfilmesíteni a művet, hogy szinte kézzelfogható az összes érzelem, a gyötrődés. Fassbender és Cotillard egyaránt brillíroznak. A zene pedig szintén hidegrázós.

Hosszú idő után végre megadatott, hogy el tudjak menni moziba. Nos, hát ez meg is történt, persze kapva kaptam az alkalmon és rögtön a Macbethet választottam. Nem fecséreltem el az időt hiába. Shakespeare ezen drámáját még pontosan nem sikerült elolvasnom (ezek után mindenképpen), de azért fogalmam volt a történetről, nem is olyan kevés. Ez a palástolás viszont, amellyel a film rendelkezett, hatalmas ajándék a nézőknek – szerény véleményem szerint. Az angol felirat nem volt hátrány, sőt, az igazi érték csak akkor jön át teljesen, ha az eredeti hanggal tekintjük meg az alkotást. A film legerősebb oldala pedig az, hogy nem sóz ránk semmilyen mellébeszélést, hanem megkapjuk a tényeket a maga valójában, ahogy azt kell, én pedig kifejezetten szeretem ezeket a „nyers” filmeket. Semmi túldíszítés, semmi cifrázás. Nekem ez az igazi filmkészítés.

Külön bekezdést kell létrehoznom a színészek miatt is. Fassbenderre nincs is szó, lebilincselt az alakítása, hatalmas átalakulás szemtanúja lehet az, aki arra vetemedik, hogy megnézze a filmet. El kell hinnie nekem: semmit nem veszít. És itt szeretném megragadni az alkalmat ahhoz, hogy elmondjam: az alkotás alapköve viszont teljes mértékben William Shakespeare nagymester érdeme, akinek művei előtt mindig leborultam, mert olyan misztikus és mégis olyan egyszerű varázzsal tudja magához ragadni az olvasót, hogy arra nincs is szó. Mielőtt elolvadnék, azért meg kell jegyeznem valamit: nekem egy valami hiányzott. Az, hogy nem tudtam maradéktalanul lekötni a figyelmemet, néha-néha elkalandoztam. Természetesen visszatértem, de ez a valami mégsem volt korrekt. Egy szó mint száz: szeretnék még ilyeneket látni az elkövetkezendő időkben is.
:)