Ludwig van Beethoven, Rudolf Serkin – Piano Sonata Op. 109 – Op. 110 – Op. 111 (1990) 70% 1★

Bármennyire is nagy és fontos zongoraikon Rudolf Serkin, bizonyos mértékben az ő megítélésére is ráégett a „sokáig élés” problémája. Ha egy művész nagyon fiatalon hal meg, akkor legenda lesz (hasra ütök példákért: Dinu Lipatti és Dino Ciani, akiket egyébként én is nagyon szeretek), ha középkorúan, akkor is, de ez esetben legalább elég nagy lesz a hátrahagyott életmű, hogy azon pro-kontra érvek mentén vitázhassanak a hozzáértők (ismét két ide vágó kedvencem példának: Samson Francois és Glenn Gould). És akkor ott vannak a nagy öregek, akik vagy visszavonulnak még a haláluk előtt, ezzel kockáztatva, hogy elfelejtik őket – hisz nem halottak, de az életművük mégis véget ért, nincs miért „számolni velük” – (például Alfred Brendel), vagy szinte a színpadon halnak meg szép lassan, egyre véleményesebb művészi megnyilvánulásokat produkálva. Na, ilyen zongorista lett végül Rudolf Serkin – az egy-két éve megjelent The Lost Tapes című talonban maradt felvételei kapcsán is azon ment a vita, megéri-e egy nagy zongorista 80+ évesen felvett, saját maga által eredetileg visszatartott anyagait hallgatni, amiken adott esetben már nem is olyan nagy az a bizonyos zongorázás…

Árnyalja azonban a képet, hogy Serkin 80+ évesen is fellépett, és nem is vallotta következetesen, hogy ezek a fellépései nem érnek meg egy misét hangrögzítői szempontból: ezen az 1987-ben levideózott koncerten Beethoven utolsó három szonátáját játssza, immáron 84 évesen, és bár a felvételből készített CD-kiadvány miatt már összeakasztotta a bajuszát a Deutsche Grammophonnal, magára a videómegjelenésre áldását adta.
A dolog nyilván kicsit más, mint a nagyöregen nagyot zongorázó Rubinstein esete, Serkin bár lendületes és egészséges benyomást kelt, kétségkívül egész karakterében megöregedett, repertoárja gerincanyagát játssza, így mivel őt is csak ez foglalkoztatja, nyilván a kiadvány legfőbb tétje is az lesz, mit lehet ebből kihozni ennyi idősen. Nem lehet mondani, hogy a zene nem beszél még mindig önmagáért, hogy sérülne a beethoveni idea és szándék, ilyen szempontból nyilván nem vagyunk rossz helyen. A videó és a hangzóanyag közötti különbség terén kulcskérdés, hogy a régi időkben a hanglemez végső esszencia volt – a videó az adott pillanat dokumentuma, így érteni vélem, Serkin miért bólintott rá az utóbbira és miért nem akarta előbbit közkinccsé tenni, hasonlóan a The Lost Tapes felvételekhez. Egyébként mint spontaneitásában hiteles koncertanyagon, itt is láthatunk-hallhatunk hibákat, de ezek nem tűnnek fel, az előadás defektjei nem lesznek nyilvánvalóak annak, aki nem ezekkel a szonátákkal kel és fekszik már évek óta.
A korral kapcsolatos konfliktusra tehát lehet egyfajta következetes válasz az, hogy itt még nincs baj, lehetséges 84 évesen is világelsők közötti színvonalon zongorázni Beethovent, de a hivatalos kritika ennél szigorúbb – hogy minket ez érdekel-e, érdekeljen-e… Mindenki döntse el maga.
A felvétel egyébként lézerdiszkre készült és onnan is terjedt el a világhálón, én nem találtam belőle DVD kiadást, szóval a lézerdiszkek jellegzetes szürkesége itt is tapasztalható lesz. Nem audiofil megjelenésről beszélünk, szerintem ez nyilvánvaló elsőre is.

Nem számítva ezt a bizonyos fenti ellentmondást, miszerint ekkor már mindenkit jobban érdekelt az előadó kora, mint maga az előadó és az előadás, szerintem még ekkor is érdemes lehetett Serkint hallgatni. Laikusok számára, ha érdekli őket az idős-érett Beethoven, nyugodtan kukucskáljanak bele.