Kiemelt értékelések
Mostanában a Mezzót nézve egyre gyakrabban bukkanok újra a nyolcvanas években készült Laserdisc-kiadványok erősen vágott, sokszor meglehetősen kérdéses minőségű felvételeire – a korábban ide is feltöltött Karajan-féle felvételek mellett régi ismerős Alfred Brendel itteni Liszt-maratonja, de november hónapban büszkén hirdetik Daniel Barenboim Mozart zongoraversenyeinek is hasonlóképpen önkényesen szétszabdalt, anno három Laserdiscen kiadott sorozatának epizódjait. A mostani értékelés tárgyát képező Brendel-felvételekkel úgy bánt el a csatorna, hogy a Zarándokévek első két kötetét két külön műsorblokkba szerkesztették be, ám kivágták Brendel tételekhez fűzött kommentárjait, kinyerve ezáltal a majd’ kétórás eredeti Phillips kiadványból két zongorakoncertnyi anyagot. Ezeket most épp egymás után vetítették, de önállóan is felbukkantak a műsorszórásban az elmúlt években.
A műveket illetően, szerintem Liszt legszebb és legjobban befogadható, legkönnyebben emészthető munkái ezek: az első kötet svájci tematikájú, erősen a természet idilli szépségére, a pastorale életérzésre fókuszáló darabjait jellemzően egyébként is egyben szokták előadni, a második, olasz esztendőket feldolgozó ciklust már inkább bontják meg. Ezekből a Dante-szonátát és a Petrarca-szonetteket szeretik a zongoristák önálló darabként is műsorra tűzni. A művek tematikai háttere, legyen az irodalmi, művészeti, filozófiai, vagy egyszerű nosztalgikus, erős érzelmi töltet rengeteg érdekes információval szolgál Lisztről és koráról, így kimondottan sajnálatos, hogy a kommentárok kimaradtak.
Ami a konkrét előadást illeti, Brendel talán nem a legilletékesebb Liszt-tolmács, de itt a valaha született legnagyobb zongoristák felső tízezrének legjobbjai között csemegézünk, szóval nagyon éles kritikát nyilvánvalóan nem tud vele kapcsolatban megfogalmazni az ember – olyan nagyon harapósan egyébként a szakavatott kritika sem húzta le soha Brendel Liszt-interpretációit, szóval tényleg jó helyen vagyunk. A darabok szerintem főként magukért beszélnek, ha nem is elronthatatlanok, szépségük még kevésbé avatott kezek alatt is kiszólhat a leütött hangokból.
Brendel egyébként mindig is szimpatikus jelenség volt, itt is süvegelendő visszafogott, show-elemeket nem tartalmazó előadásmódja, illetve a vele történő első vizuális találkozásunk örök és a témához kissé méltatlan, bulváros eleme: az ujjak! Brendel legtöbb ujjának hegye ragtapasszal van letapasztva, ez hála a nem túl penge képminőségnek tűnhet eleinte valamiféle deformáltságnak, bőr- vagy körömelváltozásnak, de nem erről van szó. Ha minden igaz, praktikus okokból, egy korábbi baleset miatt ragasztotta le a körmeit.
A felvétel maga Londonban, egy bizonyos Middle Temple Hallban készültek, amiről ugyan nem tudok sokat, de hiteles templomi környezetet látunk a képen. A két ciklus darabjait bevezető mesefilmszerű átkötő kockák esztétikusak, segítenek elmélyülni, viszont a kép – vélhetően ez Laserdisc sajátosság – megint csak megdöbbentően fakó, kicsit sem vibráló, élettől szinte mentes, akárcsak az örökkévalóságnak szánt korabeli Karajan-videók.
Kifogástalan zenei anyag, igény esetén akár egy remek beugró a klasszikus zongorazene világába, de technikai oldalról vastagon nem egy kiemelkedő prezentáció kíséretében. A nyolc pont Brendelé és Lisztté.
