Kiemelt értékelések
A Glenn Gould karrierjét beindító 1956-os Goldberg Variációk album digitális újrázása kicsivel előzte csak meg a zongorista tragikusan korai halálát. Hát el lehet képzelni ennél misztikusabb és ikonikusabb életútösszegzést egy egyébként is mítoszok és legendák zavaros halma alatt bujkáló művész esetében? Főleg úgy, hogy a zene, az isteni szférákból érkező zene még mindig olyan csodálatos – csak most kicsit máshogy…
Évekkel ezelőtt még esküdni mertem volna az eredeti, 1955-ben készült, kicsit szalagsziszegős, kicsit pattogós, de haladós és energikus változatra. Ma már úgy érzem, többet tudnék elidőzni a ’81-es remake-kel. A hangvétel, a tempó finomabb, megjelenik a zenefolyamban néhány ismétlés, de az elvont és sokakat megbotránkoztató olvasat, az elképesztően vonzó és lélekkel teli mély zeneiség, a dúdolás és a nyögdécselés maradt – plusz, minekután ezúttal mozgóképről is beszélünk, bekerült a képletbe némi kis színpadiasság, egy kis extra izgalom azoknak, akik hallottak, de nem látták még Gouldot előadás közben.
A filmet a Gould kapcsán abszolút szaktekintélynek nevezhető Bruno Monsaingeon rendezte, vélhetően a felvétel elkészítésének ötlete is tőle származhatott, egyébként jár is érte a kollektív hála. Gould művészetét jól dokumentálták, ám mivel korán visszavonult az élő fellépésektől (ezt merje ma egy nemzetközi szinten ismert és keresett komolyzenész meglépni!), klasszikus értelemben vett koncerthelyzetben nem nagyon lehetett őt megfigyelni. Ez a kis stúdiókoncert valamennyire kárpótolja a hiányt: a sokszínű és mozgó kameraszögekből ítélve talán nem egyben vették fel, viszont érzésem szerint az itt látható jelenetek nem a lemez rögzítését jelenítik meg – ellenben elképzelhetőnek tartom, hogy a hangsáv vágása közben bekerültek részletek magáról az albumra szánt audió anyagból is. Nehéz a kérdésben tisztán látni, mert amilyen sokat beszélnek még manapság is az LP/CD kiadványokról, annyira ritkán kerül terítékre maga a videó, pedig megélt néhány VHS és DVD kiadást.
Monsaingeon a művészre koncentrál, és egy stúdiókörnyezet szűkös, meleg intimitásában játszó zongorista esetében ez nem is lehetne máshogy. Igyekszik jól bemutatni Gould előadásmódjának minden érdekes aspektusát, lehetetlen testtartását, immáron koravénnek tetsző vonásait (finoman szólva sem 49-nek néz ki), a zene átélésének megannyi különc, akaratlan reflexét – Gould néha vezényli a zenét a zongora mögül, továbbra is folyamatosan dúdol, mormog, igyekszik mélyre merülni saját világában, és hát amilyen rosszul néz ez ki a bohóckodó, magukat illegető modern előadóknál, annyira magától értetődő az ő esetében. Nem mindegy, milyen hangok jönnek ki az ujjak alól, legyen az előadás show része bármilyen látványos is!
Nem kérdés, hogy tíz, hogy klasszikus. Akinek persze herótja van Gould legendájától és azokkal az előadókkal és kritikusokkal ért egyet, akik nagyjából Karajannal teszik egy lapra őt öntörvényűség és hiteltelenség terén, itt már ne is próbálkozzon, de ha sodró zenei élményekre vágyunk, nyilvánvalóan Gould lesz az egyik legfontosabb emberünk a klasszikus színtéren!
