Kiemelt értékelések
Amikor az ember már ismer (ismerni vél!) néhány igazán jó zongoristát, óhatatlanul elkezdi őket rangsorolgatni, kategorizálni, keresni köztük a legvégső, tökéletes zenészistent, akivel a legjobban kifejezhető, mit is szeretünk abban, amikor egy kiöltözött ember leül a zongorához és olyan zenéket játszik másfél órán át, amiket az esetek kilencven százalékában 100+ éve írtak, és elsőre sokszor nincs is bennük semmiféle magától értetődő kapaszkodó a modern hallgató számára. Bennem speciel nincs annyi idealizmus, hogy ujjal mutogassak egyre, aki biztosan képes azonnal és ott rögtön meghódítani magának a laikus közönséget*, de ehhez talán a legközelebb álló ikonokra azért tudnék hivatkozni. Például Vladimir Horowitzra, az utolsó nagy romantikusra, akinél a pontosság és precizitás gyakran áldozatául esik a kifejezőerőnek, amiért ostorozzák is sokan, mégis úgy érzem, a legnagyobbak között még így is a legkikezdhetetlenebb különc Horowitz, aki nélkül a klasszikus zenei kultúra XX. századi, sőt, teljes történelme jóval szürkébb lett volna.
Részint ezt bizonyítandó, illetve a pár hete nézett Arthur Rubinstein felvételre visszamutogatva, itt van ez a moszkvai fellépés 1986-ból, három évvel a művész halála előttről. Egy 83 éves urat nézünk, aki élete javát egy ma már történelmi távlatba süllyedő időszakban élte, mégis afféle hídként köt össze minket, saját egykori közönségét önmaga ifjúságának dicsfényével és a megidézett zeneszerzők művészetével. Nyolcvanas évekbeli koncertjei és felvételei ma már szinte mind magukon hordozzák a „legendary” jelzőt – hogy joggal-e, az kérdéses persze, de az kétségkívül lehengerlő, hogy a közönség ekkor egy olyan zongoristát nézhetett meg élőben/hallgathatott meg CD-lemezről, aki a saját felvételi karrierjét még Shellac platnikon kezdte el az 1930-as években. Van ebben valami mágikus.
Ráadásul Horowitz fürge és energikus kisugárzású, mosolygós kis öreg lett: egy simítás a zongorán, és már megy is a gyönyörű játék, bármiféle bohóckodás, színjátszás nélkül. Scarlattija valószínűleg világbajnok, pedig a közhiedelemmel ellentétben mások is elővették ezeket a barokk szonátákat előtte és utána is. Mozartja is önmagáért beszél, a gyors átváltás Rahmanyinovra és Szkrjabinra majdhogynem fel sem tűnik – modern hangokat hallunk, másfajta esztétikumot és izgalmat, de mégis egységben az előzményekkel. Kicsit lepett csak meg, hogy a szintén ’86-os berlini koncert felvételéről jól ismert Kreisleriana itt nincs benne a programban, bár ez Moszkvában talán érthető. Chopin és Liszt kapcsán merülhetne fel talán a legnyilvánvalóbb összevetés más, hozzá hasonló mentalitású játékosokkal – Cziffra Györggyel például, csak halkan súgom az érdeklődőknek.
Nagyszerű koncert szépen filmezve és gondozva. Időről időre elérhetővé válik DVD-n, de a Youtube-on is fent van, ajánlom is jó szívvel. Azért kilenc, mert mélyen magamba nézve én jobban élveztem a ’64-es Rubinstein felvételt, de ez elsősorban a programnak köszönhető.
*Bár szállingóznak ilyen legendák Glenn Gouldról, és vele szemben például nekem sem lenne ellenvetésem…
