Kiemelt értékelések
Anno Daniel Barenboim felvételeit hallgatva léptem be a klasszikus zongorázás világába, így máig is él bennem egy kis szentimentális rajongás, de legalább mélységes tisztelet irányába. Noha eleinte nem értettem, hogyan lehet nüánsznyi különbségek révén megkülönböztetni egymástól zongoristákat, ma már én is belátom, hogy Barenboim igenis tekinthető valamiféle beváltatlan ígéretnek – ha nem lép színre karmesterként is, talán nem élvezné már azt az őt övező tiszteletet és szeretet, ami egyébként ma megilleti.
Nos, ennek a bizonyos 2010-es varsói koncertnek az a különlegessége, hogy tisztán Chopin műveiből építkezik – Barenboim pedig karrierje során olyan nagyon sokat azért nem foglalkozott Chopinnel. A nyolcvanas évek elejéről származó noktürnjeit ugyan sokan máig is klasszikus felvételnek tekintik, de ez a Rubinsteint idéző Chopin-vegyesvágott valahogy érezhetően elüt az elsősorban mégiscsak a német romantikus repertoárra építkező eddigi pályaképétől. A végeredmény, ahogyan az számos nyilvános értékelésből felsejlik ma is, igen kettős. Barenboim interpretációi nem kellemesek, nem rímelnek a klasszikus felvételekre, a felvételt nézve és hallgatva érezhetően elvész bennük egy csomó közérthető zeneiség. A szonáta például abszolút darabokra hullik, a tempók önkényesek, nem értjük a kitűzött célt – bár a mű maga nyilván felismerhető, a barenboimi értelmezés nem nagyon akar találkozni a bennünk csengő muzsikával.
A koncertet nyitó op. 49-es fantáziából hiányzik az elragadó erő, a záró polonéz lendületlen és szinte mentes a heroikus pátosztól, a noktürn valahogy laposka – nyűglődik a néző, nem jön meg a Chopin-groove, bár a lassú és lírai részek szépek, kerekek, csengenek. Nekem például tetszett a barcarola. A felvétel minősége nem sokat segít az élményen, a halk itt nagyon halk, a hangos nagyon hangos, régen rossz, mikor folyton babrálnunk kell a hangerővel, hogy egységes legyen az élmény (lemezen amúgy jobb a helyzet). Lehet, ezt egy jobb hangrendszer javítaná, de azért maradjunk a realitások talaján.
Nem csalódás, inkább „nem meglepetés” – valahogy látatlanban sejti a Barenboim életútját ismerő és reális szemszögből figyelő néző, hogy bármilyen becsületes dolog is egyik pillanatról a másikra előállni egy komplett Chopin-programmal, nem kell okvetlen beleállni minden létező emlékévbe és évfordulóba (ekkor, 2010-ben volt kétszáz éves Chopin). Vagy ha mégis, hát nem kell okvetlen megőrizni az örökkévalóságnak.
Hasonló filmek címkék alapján
