Orchestre National de Lille, Alexandre Bloch: Mahler's Seventh Symphony (2019) 80% 1★

A héten kétszer volt szerencsén megnézni Alexandre Bloch videón rögzített Mahler hetesét, és megint rá kellett jönnöm, hogy egyrészről Mahlerből sosem elég, másrészt hogy hatvan év stabil Mahler-mánia után korunk margóra tolt komolyzenei életében még mindig születnek korábban elmondatlan, friss értelmezések ezekről a művekről – Bloch-ra is érdemes lesz figyelni, talán jobban is, mint pár jobban sztárolt, hozzá képest már most indokolatlanul túldokumentált életművel rendelkező ifjú karmesterre.

A Mahler-hetes amúgy afféle „ahány ház, annyi szokás” szinten értelmezett szimfónia: egyesek szerint vidám, karneváli hangulatú mű, mondják rá, hogy groteszk, netán misztikus és sötét tónusú – tény, vitathatatlan Mahler-i hangzása ellenére talán a legkevésbé nyilvánvalóan szép és lenyűgöző műve a komponistának, nem játsszák, főleg nem veszik túl gyakran lemezre, nem is tobzódunk a mindenki által újra meg újra felemlegetett legendás felvételeiben. Interpretációs lehetőségei ellenben szédítően sokszínűek, egyes előadásai között akár félórányi különbség is lehet a hosszában.
Mégis, mivel Mahler, és hát Mahler mindig önmagáért beszél, szerintem bőven nem indokolt az elhanyagoltsága.
Blochot illetően, ő egészen idáig és ezután is javarészt a hagyományos francia repertoárt játszotta Bizet-től Chaussonon át Saint-Saëns-ig, de 2020-ban felvette a hetest – ez a koncertfilm mintha csak annak a sokat dicsért lemeznek lenne valamiféle főpróbája. Zenekara, az egyébként nem gyakran hivatkozott Lille-i Nemzeti Filharmonikusok (vagy valami ilyesmi, igazából Orchestre National de Lille) szépen festenek a képernyőn, játékuk könnyed, látszólag örömteli, összeszokott, talán alkatából fakadóan kicsit extravagánsabbnak tűnő karmesterükkel együtt nagyon összecsiszolt, elegáns és stabil előadást mutatnak be. A Mahler-hetes kínálta izgalmak hangzásban és vizualitásban is jelen vannak, a hangszerelés változatos, gitár, mandolin és kolompok is feltűnnek a színen. Bár a Mezzós produkciókban ez ritka, a sokak szerint a klasszikus zene jövőjét jelentő mindenféle vetítések és fényjátékok rendkívül mód passzolnának ehhez a műhez: végül is ez valamiféle éjszakai forgatag, a zene napnyugtától napkeltéig szól, tele van paródiákkal, szerenáddal – hátha majd valakinek eszébe jut egy ilyen spéci színpadkép…

A koncertfilm meglepetést nem tartogat, ez ugyebár tömény, hömpölygő szimfonikus zene saját belső struktúrával. Első nekifutásra mindenképpen nehezebben fogyasztható, mint egy 3-4, vagy még több műre tagolt előadás. Talán Mahler kapcsán sem feltétlenül a legjobb kezdet, de mégis azt mondom, ha valakiben van akár egy picike kis érdeklődés a komolyzene irányába, nyugodtan kukkantson bele. Videón nézve talán még könnyebb is a modern embernek végigülni egy Mahler-szimfóniát, mint pusztán a hangzóanyagot hallgatva…