Bach – Aria mit 30 Veränderungen 'Goldberg Variations' BWV 988 – Rondeau (2018) 70% 1★

Azt hiszem, a szóló csembalózene a befogadói oldalon nem egyszerű kihívás – én is az ismerkedés fokozatában vagyok még, bár jó előadók kezei között Rameau és Bach például oly’ mértékben önmagáért tud beszélni, hogy az ember nem is érti hirtelen saját fenntartásait. A híres-neves Goldberg Variációk azonban könnyen lehet más tészta: az előadó döntéseitől függően hosszában akár duplájára is nyúló mű indulhat nagyon magasról, majd könnyen válhat felemelőből szélsőségesen kimerítő élménnyé is. Jean Rondeau szerintem pont ezt kockáztatja ezen a felvételen.

Nem tudom, ez lett-e a valaha volt leghosszabb Goldberg-előadás, de biztos közel jár hozzá. Hosszú évek óta hallgatom Glenn Gould háromnegyedórás zongorás, pár napja Gustav Leonhardt csembalón előadott, de szintén 50 perc alatt maradó verzióját, hozzájuk képest ez a másfél óra…
Érzi ezt a film maga is, ennyi időn keresztül koncerten sem egyszerű lekötni a közönség figyelmét, statikus helyszínen, közönség nélkül felvett koncerthelyszínt filmezve végképp nem. A bevezető Aria alatt konkrétan nagyon sokáig művészfilmes elvontsággal közeledünk Rondeau hátához, majd szemléljük meg ujjai árnyékát… Nem mondhatom, hogy nem érdekes a látvány, hiszen ezzel a torzonborz ősemberes külsővel Rondeau tökéletes karakter ahhoz, hogy a modern, útkereső komolyzene-ipar kiemelje és „megcsinálja” őt, de érezzük, nem okvetlen álszentség, amikor egyes divatos előadók extravagáns öltözködését, megjelenését kritizálja a közönség. Nagyon világosnak tűnik, hogy az ingerküszöb átlépéséhez kevés ma már a tudás.
Ne essék amúgy félreértés, Rondeau gyönyörűen játszik! Méreteiben a Goldbergje elriasztó és extravagáns, tán az itt prezentált formátumban elvetélt is (a rendezés maga mintha utalna is rá, hogy néha el kell engedni a nézőt pisilni, más magyarázatot nem találtam, miért sötétül el olykor a képernyő tételek között – ez közönség nélküli videófelvétel, mi ennek itt a funkciója?), de ahogy sok kommentelő utal rá, az egyik legszebb prezentációja a műnek. Talán tehet erről a csembaló egyenessége is, hogy a művész eleve nem tud olyan mértékben belenyúlni a végső hatásba, mint egy zongorista, de Rondeau így is eléri, hogy lassan 70-plusz év folyamatos Goldberg-kultusz után az ő neve is joggal kerüljön fel a témába vágó dicsőségfalra…

Nagyon hosszú, terebélyes előadás egy mai füllel már nem teljesen nyilvánvaló élvezeti faktort nyújtó hangszeren. Természetesen ajánlom, mert a valaha volt egyik legnagyszerűbb komolyzenei műről van szó, de első nekifutásra tán a legklasszikusabb, első Glenn Gould hanganyag nagyobb csodálatot fog eredményezni!