Gustav Mahler: Symphony No. 4 – Bernard Haitink (1992) 70% 1★

Túl lehet tolni Mahlert! Túl lehet tolni hallgatóként (nem hittem volna, de lehetséges) és túl lehet tolni zenészként is, amire remek példa Bernard Haitink, aki karrierje során hétszer(!) vette lemezre a 4. szimfóniát, és akkor még nem beszéltünk a videófelvételekről – például erről a ’92-es, a Berlini Filharmonikusokkal előadott koncertről. Nemhogy nem értem, mi elmondanivalót talált ilyen sokszor erről a műről, de egyenesen furcsának tartom ezt éppen az ő részéről, aki karrierje során elhintette, szerinte Mahler és Bruckner egyaránt túlrögzített zeneszerző, ritkábban és nagyobb esemény-jelleggel kellene őket prezentálni.

Állítását bizonyítja ez a koncert. Nincs vele az ég világon semmi baj, Haitink ereje teljében van, ugyanezzel a felállással a Philips számára lemezre is vették a négyest éppen ebben az évben, a berliniek szépen szólnak, noha átmeneti időszakban vannak – ez már nem a „Karajan Maschine”, de nem is Abbado megfiatalított zenekara, még nincs ott Albrecht Mayer és a fiatal Pahud-öt sem véltem felfedezni a sorok között… Mégis, ha létezik vérprofi, rutinból előadott, emiatt lélektelenné váló koncert, akkor ez rá az enciklopédiai illusztráció. Minden paraméter tökéletes, mégsem döfi szíven a nézőt a mahleri nagyszerűség, a neurotikus filozófia, a halállal való folyamatos flörtölés és a mennyei élet misztikumának fürkészése – és ha az ember Richard Strauss vagy Wagner hatására magától még nem ábrándult volna ki legalább egy kicsit Mahler istenítéséből, hát jön Haitink és jól kiábrándítja.
Tulajdonképpen ez itt a baj, elmarad Mahler megingathatatlan nagyszerűségének bizonyítása, a simán csak kifogástalan prezentáció lehozza a zeneszerzőt a magasabb szférákból a nyugati zenetörténetben neki kijelölt pozícióba, ugyanarra a polcra, ahol Bruckner is van. Emlékeim szerint ez az első Mahler negyedik élményem, ami ilyen értelemben nem lépte át az ingerküszöböt, pedig volt dolgom nagyon jó, nagyon extravagáns és akár rossznak is nevezhető értelmezésekkel is – Haitink és a berliniek együtt ezek közül úgyszólván egyik kategóriába sem esnek bele, ami bizonyos szempontból talán rosszabb, mintha konkrétan félremenne valami.
Mentő tényező lehet Sylvia McNair, aki nagyon szépen énekel, különösen Bernstein 1988-as fiúszoprános fiaskója után nagyon nehezen is hiszem, hogy vezető művészek interpretációjában ne törekedtek volna biztonsági játék mellett is maximumra az énekes tételben.
A felvétel minősége nem kiugró, a koncert második felét a Stingray Classicán néztem, az elsőt Youtube-on – a tévés adás képileg, a netes hangilag volt jobb formában, de egyik sem ért fel egy lemezhez, ennek megfelelően a hangzás maximum átlagos, McNair és a zenekar pedig mintha nem lenne teljesen ideális egyensúlyban.

Annak ellenére nem ajánlom, hogy a maga szigorú tárgyilagosságában végül is kifogástalan előadás – de hát Mahlert nem lehet kis halál nélkül játszani. Ezzel együtt a negyedik természetesen abszolút kapudrog hozzá, úgyhogy akinek van kedve, nyugodtan keresgéljen a témába vágó megannyi hangzó- és videóanyag közt!