Kiemelt értékelések
Ezen a gyönyörű kiadványon Herbert von Karajan két hatvanas évekbeli előadását nézhetjük végig Henri-Georges Clouzot rendezésében (noha nem teljesen nyilvánvaló, mennyit és mit is tudott hozzátenni a végeredményhez a legendás francia rendező, én legalábbis nem látok kiugróan érdekes vagy figyelemreméltó jegyeket a vizuális megvalósításban). Schumann 4. szimfóniáját von Karajan próbálja és végig is vezényli, Beethoven ötösét pedig főpróbaszerűen vezényli, bár gyanús, hogy az általam látott kópiából hiányoztak még jelenetek.
A Beethoven darab önmagáért beszél: a karajani értelmezés feszes, gyors, a Berlini Filharmonikusok Karajan-üzemmódban vaskos, éteri vonóshangzást produkálnak – szélsőségesen lenyűgöző és egyben szélsőségesen utálható előadásmód már ekkor is, ami a hetvenes években rögzített változatra talán még fokozottabban volt igaz (nem úgy az ötvenes években a Philharmonia Zenekarral felvett darabok esetében, de ez nagyon más történet már).
A Schumann négyes izgalmasabb! Az egyik kedvenc szimfóniám, a berliniek helyett pedig Karajan a Bécsi Szimfonikusokat vezényli (ne keverjük őket össze a Bécsi Filmharmonikusokkal, utóbbi legendás, magas színvonalú zenekar, előbbiek megítélése jóval kétesebb). Ez a bizonyos „kicsit gyengébb” bécsi együttes ekkortájt a nekem szintén nagyon kedves Wolfgang Sawallisch kezei között edződött, aki speciel verhetetlen a Schumann-Schubert-Mendelssohn tengelyen, de stílusa és műértelmezése eltér Karajanétól. Nem mondom, hogy ordít a felvételről, de nagyon érdekes látni, mit kezd velük, hogyan viszonyul hozzájuk egy olyan akarnok, de minden igényét könyörtelenül be is vasaló karmester, mint Karajan.
Egyébként talán a kamera jelenléte miatt, de a próbafolyamat leginkább egy iskolai szituációra hajaz: az enyhén megszeppent, szuperfegyelmezett diákok nyelni se nagyon mernek a tanárbácsi megérkezésekor, aki addig ismételtet velük néhány ütemnyi zenét, amíg el nem érik a kívánt hangzást, tempót. Látszik, ez nem a vendégkarmestereket kicsináló Filharmónia, Karajan a maga természetes tekintélyével is zabszemet rak a muzsikusok fenekébe.
Az előadás tüzes, feszes, de egyben kerekded és vaskos is, én személy szerint hiányolom belőle azt az „áramvonalasságot”, amit Sawallisch hozott belőle ki a hetvenes évekbeli saját felvételén. A második tétel lassú hegedűs arabeszkjét is részben elnyeli, feloldja magában a vastag húros szólam, amiért Karajan annyira rajongott – Sawallischnál ez a rész szinte kiénekel a tételből. Karajant egyébként nem tartják Schumann-specialistának, de a zeneszerző – állítólag kérdéses – hangszerelése és a mű tempója, lendülete igazából neki kedvez.
A film természetesen fekete fehér, az elérhető kópiák kép- és hangminősége vegyes, és mint írtam fent, Clouzot munkáját nehéz értékelni, hisz a próbát például egy, maximum talán két kameraszögből veszi végig – itt talán inkább az lehet bravúr, hogy az egyórás folyamatot sikerült végig érdekesen és dinamikusan egyben tartani, bár ez meg igazából Karajan érdeme, aki ilyen sokáig precízen és érezhetően oktató, ismeretterjesztő felhanggal (is) viszi végig a zenekart a művön.
Komolyzenét kedvelőknek óriási élmény, mindenképpen ajánlott is, de azoknak is, akiket szimplán érdekel, mit csinál egy karmester és hogyan működik a vezénylés művészete. Mindemellett, egy szimfonikus mű megismeréséhez és megértéséhez a leggyorsabb út talán éppen egy ilyen próbafolyamat megtekintése lehet – utána egyből világosabbá válik, miért olyan fontos a karmester személyisége, illetve hogy miért jó egyetlen műből akár tucatnyi interpretációt is összegyűjteni egy zenekedvelőnek.
