Huszadik századi nők (2016) 79% 78★

Hogy jön ki egymással az idős anya és serdülő fia? Milyen zenét szerettek „az én időmben”, és milyen bandák mutatnak irányt ma? Mi lesz abból, ha a koravén 17 éves lány, a betegségből felépülő 30 körüli művészlélek és feminista, valamint a majdnem 60 éves anya együtt akarnak fiút nevelni? És hogyan élik meg a saját szerepüket, helyüket, jelenüket?

Mindegyik szereplő hiteles a maga helyén, az interakcióik, a beszélgetéseik nagyon könnyen elfeledtetik velünk, hogy filmet nézünk. Mintha valóban be lenne kamerázva egy kis közösség, és erről ők mit sem tudnának. Szerethető, érzékeny, küszködő emberek keverednek össze a nagy házban, ami maga is az átmenet szimbóluma.

http://frappamagazin.hu/20-szazadi-nok-titanic/

Ez valami nagyon filozofikus meg művészi akart lenni, de ehelyett csak rettenet unalmas volt. Sznoboknak való ínyencfalat.
(Szinkronosan láttam, úgyhogy nem értem, miért nincs fönn a magyar címével a film? Először nem is találtam emiatt…)

Annette Bening élete egyik legjobb alakításának lehetünk szemtanúi ebben a filmben, amit élvezet volt nézni. A film nem egy könnyű darab, illetve nekem nem volt az. Hétköznapi történet, szerethető karakterekkel és sorsokkal, mégis az elmúlást előre vetítő narráció számomra egyfajta keserédes mélabút hagyott maga után. Aznap nem is tudtam több filmet megnézni, sokat gondolkoztam emberi kapcsolatokról, döntésekről és azok következményeiről. Mert ez a film nem akart konkrétan semmit a számba rágni, mégis annál többet mondott minden jelenetével. Egyszerű volt, mégis végtelenül sokrétű és tömör. Nem mondott nagy igazságokat, mégis felhívta a figyelmem azokra az apróságokra, amik teljessé teszik az életet, és általában csak akkor értékeljük, ha már nincs többé. Tette mindezt életszerű párbeszédekkel, visszafogott mégis száz szónál többet mondó színészi játékkal és humorral. Borzasztóan szerethető film, amit még biztos meg fogok nézni párszor.

Nagyszerű film jó zenékkel, zűrös, ám nagyon is szerethető emberekkel. Bár a karakterei meglehetősen klisések, a remek párbeszédek és színészi játék valóságossá teszi őket.

Egy film a XX.-ik századi amerikai társadalom ellentmondásosságáról, kaotikusságáról és szétesettségéről ahol mindenki sejti, de valójában nem tudja, hogyan kellene élnie – csak bukdácsol a jelenében. Greta Gerwig alakítása tetszett belőle a legjobban.

Kicsit hosszú volt, bár nem volt unalmas, mondjuk moziban talán fészkelődtem volna. Én nem bírom az Annete Beninget, nekem mindig olyan, mintha izomból játszana, mintha mindig valami díjra hajtana. De ez végül is nem ront a filmen, nem zavaró. Összességében nekem nem mondott semmit a film, úgy értem, korrajznak oké, de egyik szereplő helyzetével, gondolataival sem tudtam azonosulni így 2017-ben. A kis srác aranyos volt, ő volt egyedül igazán szerethető karakter. Az a rész tetszett, amikor az idegen fiú szex történetét kommentálja, az vicces volt. Meg a menstruációs beszélgetés is. Meg amikor a két öreg felteszi a két punk lemezt, és megállapítják, hogy ők inkább művész buzik (én is, ha választani kell). Na ezek a részek jók voltak. De amúgy is oké.

Azt hiszem, ez egy kivételesen jó film. Esztétikailag kifogástalan. Engem különösen megérintett. Hangulatában a Nick Hornby könyvekre emlékeztet, főleg mondjuk a Betoncsókra, bár már régen olvastam, de hasonló hangulatra emlékszem belőle. Lehet, hogy ez egy furcsa film, de egy pillanatra sem kínos.
Néha úgy érzem, nem is vagyok egész ember, félig csak a fejemben élek, csak az interneten, ezekben a színes videókban, képekben, közösségi oldalakon, és amíg erről a részről egyre vadabb impulzusokra van szükségem, hogy érzelmileg, szellemileg kielégüljek, a másik oldalról a legkisebb változásra is szűkölve fedezékbe rohanok és pánikroham kap el, és sokszor csak az a gondolat, hogy emberek közé menjek lehetetlennek és elviselhetetlennek tűnik amiatt a sok hirtelen hatás miatt, ami érhet. Mikor a filmben azt mondják, a hetvenes években „valódi emberek” éltek, kínosan elcsépeltnek hangzik, de valahogy ebben a kontextusban, amit ez az alkotás nyújt neki, nem tűnik annak. És ezért is gondolom, hogy jó film, mert jól nyúl a témáihoz.
A szerelemről, a testi kapcsolatokról szóló részek, párbeszédek nagyon sokat adtak és egyáltalán Elle Fanning egész karaktere rengeteget nyújtott. Sokat vártam el ettől a filmtől és teljes egészében megfelelt az elvárásaimnak. EL tudom képzelni, hogy újranézem majd.

Whoah…..Mills megint elkapta a lényeget, talán még jobban mint a Begginers-ben. Itt is nagyon tetszettek a történelmi montázsok és a folytonos kommentárok. Ha lesz egy harmadik filmje, amiben ugyanezt az eszközt fogja alkalmazni, csak természetesen más körítéssel, akkor mondhatni a kézjegyévé fog válni. Bening-nek ez kb. jutalomjáték volt, de a többi színész is jól játszott.
Érdekes volt abba is betekintést nyerni, hogy 79-ben Amerika egy kis szegmensében mik történtek, még ha csak mikrojelleggel is. Hardcore punk, feminizmus, tabuk, szubkultúrák. Az egésznek volt egy jó kis íve, amit szépen vezetett a rendező. Az asztalnál való beszélgetés a menstruációról meg a szexről óriási volt. Azóta eltelt 39 év, de úgy hiszem még mindig kb. így viszonyulunk a témához. Sajnos. :/ :)