Herbert von Karajan and the Vienna Philharmonic: Bruckner, Symphony no. 8 (1988) 60% 1★

Herbert von Karajan működésének utolsó évtizedében továbbra is karrierjének gondos, a legújabb csúcstechnológiához igazított dokumentációjával volt elfoglalva: ekkor éppen videóra rögzítette a most már nagyon jól leválogatott, évtizedeken át tökéletesített kedvenc (avagy a szerinte a halhatatlanságot biztosító) darabjait, háta mögött az ugyanezen művek mono, sztereo, majd digitális felvételeinek tapasztalataival. Karajan technokrata volt, komoly szerepet vállalt a CD kifejlesztésében, és ha minden igaz, neki köszönhetjük annak hatvan helyett nyolcvan perces műsoridejét is – a videós projekt azonban olyan értelemben kudarcnak bizonyult, hogy a VHS és a lézer diszkek különböző változatai nem váltották le az audio formátumokat, a komolyzene híveinek java máig is a CD-t tartja a legvégső formátumnak, esetleg néhányan a super audio CD-t, de a koncertfelvétel vizuális élménye nem lett a hifizmus szerves része.

Karajan direkt erre a célra létrehozott cége, a Telemondial öröksége nagy, ezekhez időről időre hozzányúlnak a témában utazó televíziós csatornák, de az interneten is könnyen megtalálhatóak a különböző minőségű kópiák. Ezekből a héten Bruckner nyolcadik szimfóniáját kaptam el a Mezzón, amit a Bécsi Filharmonikusokkal vettek fel 1988-ban.
A művet szeretem, scherzo tétele bárkinek meghatározó és emlékezetes belépője lehetne a klasszikus zenébe, epikus részleteiben pedig a XX. századi filmzenék legemlékezetesebb pillanatai előlegeződnek meg – jól érthető, jól feldolgozható mű, aminek a legjobb felvételeit maga Karajan prezentálta sokak szerint, én például élek-halok az 1958-as verziójáért. 1988-ra azonban Karajan is megfáradt már: bár a játékidőn nem látszik, hogy lassult volna, kevésbé érződik dinamikusnak az előadás. A hangzás is érdekes tónusokkal operál, az általa kidolgozott vastag és átütő vonóshangfalon időről időre átütnek a fúvósok, nála az ilyesmire mindig felkapja az ember a fejét. A műnek természetesen mestere, így szigorúan zenei szempontból tökéletesen alkalmas és élvezetes interpretációja ez a szimfóniának, de a hangon lehetne még dolgozni (ezt a Deutsche Grammophon mérnökei meg is tették a halála után).
A vizuális tartalom ma már nehezen befogadható: Karajan idős és kevésbé karizmatikus, leginkább az Ami sok, az sokk doktorára emlékeztet, érezhetően az ő diktatórikus kezében van a teljes művészeti koncepció, és maga sem tudja már talán, milyen tónusokkal, beállításokkal lehet a legjobb végeredményt elérni. Hiányzik egy karakánabb rendező-producer a színről, aki oldaná kicsit a zárt kameraképeket, többet mutatna meg a zenekarból, előnyösebb szögből venné a nagyon gépies, személytelen karmestert, színt adna a szürke és nem is túl jó minőségű felvételnek. Különösen zavarba ejtő a hangszercsoportokat kiemelő és katonás sorban vevő kamera beállások sorozata, ezek rontják a spontaneitás érzését és pontosan azt a kellemetlen, militarista és kegyetlenül szigorú ízt hozza elő a szárnyaló zenéből, amit Karajan kapcsán sokszor szeretnénk elfelejteni.

Óriási zene egy legenda tolmácsolásában, éppen az ő nagyon sajátos, idős korára megkopott művészeti koncepcióinak hódolva. Önmagában Bruckner miatt ajánlanám, de mai szemmel nézve nem ad igazán jó képet a klasszikus zenei koncertfelvételek élvezeti értékéről és lehetőségeiről.