Please Call Me Claudio (2023) 80% 1★

Claudio Abbado halálának tízedik évfordulóján a Mezzo két dokut is műsorra tűzött a karmesterről – a Hearing the Silence és a Please Call Me Claudio között azonban maximum stilisztikai különbségekről beszélhetünk (bár lehetne ez máshogy dokumentumfilmek esetében?), így furcsán ironikus a helyzet. A karmesterről mesélni akaró filmesek ugyanolyan repetitív módon nyúltak hozzá a témához, mint a német Deutsche Grammophon kiadó Abbado életművéhez, illetve maga Abbado a mindenkori klasszikus repertoárhoz, ha lemezfelvételre került sor…

Tegnap este az élmény apropóján végül én is betettem a lejátszóba Abbado és Ivo Pogorelich első Csajkovszkij zongoraversenyét, és felütöttem hozzá Norman Lebrecht könyvét, hogy újranézzem, mit is írt a vitriolos tollú kritikus Abbadóról. Egyrészt bár Lebrecht stílusa sokszor bicskanyitogató, Abbadón érezhetően kevésbé talál fogást, de bőven van azért mélyebb és sötétebb árnyalat a konfliktuskerülő, halkszavú olasz mester életútjában. Különösen Londonban hagyott maga után negatív emlékeket, bármennyire is szerették őt az LSO zenészei, bizonyítva ezáltal azt a megérzést, hogy a visszahúzódó, irányítani nem is igazán akaró, maximum kívánó vezető sokféle vezetői funkciót talán nem is tud igazán ellátni. Ezen felül, bár Abbado tevékenységének szeretjük a modern európai értékrendhez rendkívül jól illeszkedő aspektusait előtérbe helyezni, azért üzleti és politikai szempontból ő sem különbözött kora karmester-nagyságaitól.
Beatrix Conrad filmjében egyébként nem meglepő módon ugyanazokat a dicsőítő közhelyeket kapjuk meg rá vonatkozólag, mint a Hearing the Silence-ben, kevesebb elművészieskedett felhang kíséretében. A fiatal zenészek támogatása és megszervezése, a demokratikus zenekarvezetés, a Berlini Filharmonikusok megreformálása, a korai években munkásoknak és diákoknak szervezett milánói koncertjei, egyáltalán baloldalisága és ezzel a baloldalisággal (a felszínen) tökéletesen összeegyeztetett művészeti koncepciója áll a fókuszban, plusz a megszólalók között ezúttal gyermekei is megjelennek.
A két film között azonban annyira nincs tartalmi különbség, hogy még a megszólaló zenészek és zeneszerzők között is bőven van átfedés, akik tíz év különbség elteltével még mindig ugyanazt mondják Abbadóról. Az egyetlen árnyalati elem egy kritikus bevonása, aki értő módon magyaráz a karmester zenei eredményeiről, például arról, mennyire nem tudta Olaszországban kiérlelt elképzeléseit érvényesíteni a mindig is sajátosan hangzó Bécsi Filharmonikusoknál. Még ezzel együtt sincs azonban túlhangsúlyozva a zene valódi jellege és jelentősége, ezúttal is meg kell elégednünk a közhellyel, miszerint Abbado csodálatos karmester volt – pedig látszik ám, hogy a megszólalók a vele való közös zenélés élményébe szerelmesek elsősorban, és gyanús is, hogy rengeteg Abbado-rajongó legalább részben inkább az Abbado-jelenségbe szerelmes, mintsem a konkrét zenébe.

Korrekt, érdekes doku a Please Call Me Claudio, egyenesebb és lényegre törőbb, mint a Hearing the Silence, cserébe utóbbi esztétikusabb, felemelőbb, művészeti szempontból kiérleltebb élmény. Abbado kapcsán pedig okoskodás helyett mindenkinek javaslom, hallgassuk őt és döntsünk. Mérlegeljük cselekedeteit, és szeressük őt.