Impressionen über Herbert von Karajan (1978) 80% 1★

A Claudio Abbadóról szóló két mostanság megnézett doku már kezdett meggyőzni arról, hogy illetlenség ezt a derék olasz férfit folyamatosan relativizálni, állandóan úgy hivatkozni rá, mint kiváló emberre és vitatott elismertségű karmesterre, de most kedvem lett megfordítani a konfliktust: mi van akkor, ha egy kiváló karmester kétes emberi természete és (ezt azért fenntartásokkal írom le) minősége relativizálja művészeti eredményeinek nagyságát, értékét és fontosságát? Tartható nézet elvetni és megvetni négy évtized meghatározó zenei munkásságát azért, mert ezt a meghatározó szerepet kétes úton érte el egy maestro? Gondolkodjunk von Karajanról – segít nekünk egy kiváló kis doku fénykorának utolsó nagy fejezetéről, a hetvenes évek végéről, ami már címében is szerényen csak impressziókat, benyomásokat szeretne átadni választott hőséről.

Két részre osztva a problémát: Karajan életútja valóban tele van kérdéssel és kínos motívummal. Flörtölése a nácikkal, kétes, de legalább a biztonság kedvéért meg is duplázott párttagsága, majd a háború utáni felbukkanása és üzleti alapon vissza-, majd egyre feljebb és feljebb épített karrierje talán erkölcsileg zavaros, de semmiképpen sem példanélküli. Annál nehezebb kérdés az európai zenei életben elért vezető és uralkodó szerepe, melyet nyilvánvalóan diktatórikus módszerekkel ért el. Norman Lebrecht könyvében von Karajan az egyik legnagyobb kulturális antikrisztus, mint korábban írtam, minden, ami Abbado sosem volt, és minden, amit a modern nyugati gondolkodás saját civilizáltságának hitében szeretett volna visszaszorítani, de a hidegháború végéig képtelen volt rá.
A probléma másik oldala az, hogy von Karajan zenéjéről ma képtelenség a fentiek tudomásulvétele nélkül beszélni, illetve ha sikerül is, akkor is végletek között mozgunk. Részben marketinghadjáratok által felépített hírneve sok zeneértő szerint sosem igazolódott vissza, vitatják, repertoárjának mely részei voltak igazán jók és sikerültek, melyek csak töltelékek, de még mindig vallásos elhivatottsággal vetik őt meg és el ugyanannyian, ahányan továbbra is imádják hasonló vallásos elhivatottsággal. Ráadásként az ő életműve is az önismétlés melegágya volt, amennyiben évtizedről évtizedre ugyanazt a repertoárt vette fel egyre jobb és jobb minőségben, analóg, majd digitális, végül audiovizuális módon.
A vitát ez az egyetlen órányi dokumentáció nem fogja eldönteni, de Vojtech Jasný filmje szórakozásnak kiváló. Látjuk a mestert próbálni, oktatni, díszletet tervezni, énekeseket, fénybeállítókat, művészeket instruálni, sportkocsit és repülőt vezetni(!) – családja körében meglepően intim hangulatban, sőt, még felesége festményeiből is kapunk egy rövidke tárlatot (ez a jelenetsor kellemetlennek tűnik elsőre, de a kamera elé tárt képek valójában igazán szépek). A vele kapcsolatos megszólalások óvatosak, érezheti a stáb, hogy a múltban kapirgálva tabukat kell kerülgetniük – talán éppen ezért is megy el az egész produkció ebbe a bizonyos „impressziók” irányba. Nagyon hasonlít a stílus és a hangvétel a nagyjából ugyan ekkortájt Bernsteinről készült Reflections című dokuhoz, talán csak azzal a különbséggel, hogy von Karajannak nincsenek nagy megfejtései és filozófiai töltetű elmondandó futamai a művészet és a művész jelenéről, jövőjéről, feladatáról, fejlődéséről. Ugyanakkor, bár az ő háza tájáról soha semmi sem került ki ellenőrizetlenül, a bemutatott élethelyzetek mesterkéltnek sem tűnnek.
Ami az Abbado dokukkal összevetve feltűnő, itt nincs szükség sejtetésre, homályosításra: a hős ezúttal maximális tudatossággal megy előre, teszi a dolgát, kommunikál, beszél, elmondja igényeit, akaratát – hideg, megfejthetetlen, de a maga dolgában egyértelmű és egyenes, tárgyilagos. Nem kelt félelmet, nem igáz le senkit, nem veszti el a türelmét (ahogy Bernstein ekkortájt már egyre gyakrabban), de a környezetében senkinek sincs kétsége afelől, hogy ő a főnök. Ez azért hasznos egy karmester esetében…

Aki szereti von Karajant azért, aki nem szereti, azért nézze meg az Impressionen…-t. Aki nem ismeri őt, de érdeklődik a komolyzene, netán a komolyzene etikai problémái iránt, szintén tegye várólistára, és nézze össze valamelyik Claudio Abbadóról szóló művel!
Kíséretként meleg szívvel ajánlom a főhős 1959-es, a Bécsiekkel felvett Brahms első szimfónia felvételét!