Claudio Abbado: Hearing the silence (2003) 80% 1★

Nagy-nagy öröm volt beleszaladni ebbe a dokuba, mert ha van olyan rögtön feltűnő, inkább közéleti/politikai és nem művészeti anomália a komolyzenében, amit a kezdetektől fogva nem értek igazán, az az Abbado-jelenség. Abbado az a karmester, akit a klasszikus zene és a karmesterek fénykorának alkonya után (Bernstein és Karajan halálát követően) talán még egyszer utoljára megpróbáltak szemfelnyitó erejű, az embereket megszólító, a zenétől idegenebb szférákba is eljutó félistenné varázsolni a kiadói, de – és ez egy nagyon fájdalmas de – csak a halála után. Mióta 2014-ben elhalálozott, a kiadók öntik ránk a felvételeinek újrakiadásait, épp tavaly a Deutsche Grammophon kiadta a karrierjét összegezni hivatott nevetséges, használtautó-árú, önismétlő gigadobozát, ami egyetlen egy kérdésre még mindig nem adott választ: mitől is volt olyan nagy Abbado?

Smaczny filmje erre a kérdésre felkínál nekünk néhány lehetséges választ, mely válaszok nagyon jól összevágnak azzal a problémával, hogy a mai napig is sokan értetlenül állnak az Abbado-felvételek előtérbe tolása előtt. Szúrós a kérdés, ha a kritika nem, sőt, még sok gyakorlott komolyzene-hallgató sem érzi azt, hogy Abbado kezei alatt rendkívüli dolgok történnének, akkor mire ez a csoda? Elég lenne a lehengerlő olasz karizma, az öreg, beteg, összeesett vonásaiban is sármőr, visszahúzódó és csendes déli karakter, aki ellenpontozza nekünk a szigorú, kőkemény germán legendákat, a szörnyeteg Toscaninit és az extravagáns, kifelé folyamatosan sugárzó Bernsteint?
Egyrészt igen, ebben a csendes karizmában benne foglaltatik egy lényeges dolog. Abbado karmesterként minden volt, ami a két nagy és öreg, egyébként vele ellentétben csúnyán öreg elődje, Bernstein és Karajan nem. Mondhatni, demokratikus, a zenét nem vezénylő, hanem a víz felszínén úsztató előadó, akibe nem szorult sem tanárbácsi, sem diktátor, sem ihletből kifogyott komponista, sem a világra magasról lenéző zseni. Abbado, kicsit mint a zongoristák között Barenboim, végtelenül emberi módon fejezi ki a zenét, minden megnyilvánulásából és megmozdulásából harmónia és nyugalom árad.
Gyakorlatiasan, és félig lehunyt szemmel nézve más téren is ellentéte volt a legendáknak: megfiatalította és felszabadította a Berlini Filharmonikusokat, mint a filmben látni, meghatározó hatást gyakorolt olyan ma ismert és elismert szólistákra, mint Emmanuel Pahud vagy Albrecht Meyer. Karajan gépiesített egyeduralma után Abbado bezáródott távolságtartása, mosolygós, sosem akaró, inkább kívánó attitűdje jelképes forradalmi kiállásnak tűnhetett olyan, a hidegháború végétől Európában megnövekedett értelmet nyerő eszményeknek, mint a szabadság, igazságosság vagy a tolerancia. Álszent dolog is lenne azt hinni, hogy az iparágat csendben befolyásoló erők nem direkt választották őt a berliniek élére valamelyik Karajan-tanítvány helyett.
Túl azon, hogy egy puha és nem konfrontálódó, békét sugárzó és teremtő karmester vajon mennyire hatékonyan tudja érvényesíteni elképzeléseit a művekről (elvileg ugye az összetartás és kölcsönös tisztelet jegyében könnyen, a való élet tapasztalataiból kiindulva talán sehogy*), nem nehéz észrevenni, hogy az Abbado transzcendentális kisugárzásáról és stílusáról beszélő megszólalók (pl. Bruno Ganz, a lehetetlenül fiatal Daniel Harding, Meyer és zenésztársai) nem térnek ki a zene nagyszerűségére, csak a zenét prezentáló vezérerő nagyszerűségére. Itt már azon is morfondírozhatna a néző, helyes dolog-e ennyit beszéltetni például a színész Granzot, vagy nem lenne-e okosabb az Abaddo alól kikerülő és rá felnéző ifjak helyett kortárs karmestereket, őt kívülről szemlélni tudó szakmabelieket felsorakoztatni a színen… Tény, hogy mindegyikük szereti Abbadót, ő maga méltó is a szeretetre, és ha elkapjuk valamelyik vezénylésének mozgóképes felvételét, mi is érezni fogjuk a lényéből sugárzó pozitív erőket. De amint egy CD csusszan be a lejátszóba, ez a hatás bizony mintha elmúlna. Erre a problémára viszont sajnos magyarázatot nem tud és nem is akar adni ez a film.

Zenekarvezetőként és szervezőként nagyszerű, vagy nagyszerűnek könnyen beállítható hős Abbado (ámbár Norman Lebrecht könyve alapján még ezzel is lehet vitatkozni), igazi színpadi jelenség, lehengerlő személyiség és valóban kiváló ellenpontja a tőle egy generációval idősebb sztárkarmesterek monolitszerű szobrának. Mégis mintha inkább jelképezné az ő életútja, megítélése, örökségének sorsa a karmesterek aranykorának végét – szőjünk köré bármilyen legendát is, az ő mítoszai kívánatosak, de jól érezhetően mesterségesek lesznek már. Ezzel együtt Smaczny filmje szép és esztétikus tisztelgés előtte, úgyhogy ha valakinek lett hozzá kedve, keresgéljen utána nyugodtan!

*A filmben mutatnak nekünk próbákról készült felvételeket, melyeken Abbado valóban szinte csak utal a zenei elképzeléseire, keveset magyaráz, láthatóan bízik abban, hogy zenekara az egymásra figyelés révén érteni és tudni fogja, mi is a végcél. Nem lesz azonban automatikusan bárki diktátor, aki nem így csinálja: Karajan hatvanas években rögzített próbái ehhez képest színpadiasak, de a hozzá rettentően hasonlóan tudatos Fricsay Ferenc szintén hatvanas években készült archív felvételin egészséges és célratörő, szigorú, de továbbra is emberi, humánus vezérlőerőt láthatunk viszont. XXI. századi szemmel nézve Abbado módszerei talán kívánatosnak és biztonságosnak tűnnek, de ha zenéről van szó, szerintem máig is többen tennénk Fricsayra a tétjeinket, mint rá…