The Labèque Way (2012) 70% 1★

Nagy élmény immáron három év kutakodva fülelgető-olvasgató, gyűjtögető, hangverseny-látogató életmód után találkozni egy olyan jól rögzített-évtizedek óta komolyan jegyzett klasszikus zongorista duóval, akikről eddig nem is hallott az ember – majd rájönni, hogy van is talán ebben a nem-hallásban valami gyanús. Gyanús abban az értelemben, hogy a Labèque nővérek tíz évvel ezelőtti mindennapjait, művészetük sokrétűségét bemutatni hivatott The Labèque Way egy picit talán homályban hagyja a hősnőit, és éppen azzal kapcsolatban marad kicsit csendesebb, mi is volt a siker titka, mi tette ezt a két – itt még – kortalan hölgyet korunk leghíresebb karmestereinek és Alessandro Bariccónak is egyfajta múzsájává.

Az tény, hogy a jelenség erős. Az együtt dolgozó, ikertestvérek szintjén egymásra hasonlító (egyébként nem azok) zongoristák között olyan speciális kémiát sejthetünk meg, ami új szintre emelheti a négykezes vagy két zongorás művek előadását. Mivel valójában van köztük két év korkülönbség, ez maximum erős, de átlagos testvéri kapcsolat lehet csak, bár karrierjük hosszú évtizedei alatt még így is egyedülálló módon összecsiszolódhattak. Házasságaik, magánéleti kapcsolataik révén is a zenei közélet sűrűjében vannak, Marielle férje Szemjon Bicskov, aki éppen mostanság korunk egyik nagy Mahler-karmesterévé kezd válni, Katiáé pedig David Chalmin, aki könnyűzenétől a klasszikus crossover dolgokig sok mindenben utazik. Őket a film is bemutatja, jellemző mód legnagyobb fényükben: Chalmin egyfajta Beatles tribute-öt ad elő, Bicskov pedig Verdi Rekviemjét próbálja és vezényli Marielle féltő tekintetével kísérve – nagy zenekar, nagy kóros, nagy siker. Katia ezen túlmenően klasszikus zenén kívüli diszkográfiájában találunk együttműködést Stinggel, Herbie Hancockkal, Chick Coreával, közös és szigorúan klasszikus életművük pedig egyébként is majd’ ötven lemezt tesz ki.
A film érzésem szerint törekszik rá, hogy ne csak a nővérek legjobb, de legikonikusabb és legérthetőbb oldalát mutassa meg egyszerre. Természetesen játsszák Gershwin Kék rapszódiáját, hisz azzal lettek híresek, most sem maradhat ki, túl ikonikus és fontos, megszólítja a nézőt. Elhangzik a Bolero egy két zongora mellett igen fura baszk ütősökre hangszerelt változata, kihagyhatatlan Satie első Gymnopédie-je. Különlegesebb darabnak csak a Nazareno című, Sir Simon Rattle és a Berlini Filharmonikusok által játszott kétzongorás mű tűnik, ami tényleg izgalmas és érdekes. Igazán átfogó és teljes képre természetesen nem is számíthatunk, és éppen emiatt érezheti tévesen úgy az ember, hogy a nővérek inkább show-t csinálnak, mintsem igazán átgondolt és kiérlelt művészetet: nyilván nem működne a film dinamikája, hangulata, nem tenne olyan erős hatást a nézőre, ha az egyébként általuk tényleg megcsinált Brahms, Mendelssohn, Liszt négykezeseket, Bartók, Hindemith vagy Messiaen modern darabjait játszanák, de ezek fejeznék ki igazán nagyságukat.
Szóval szigorúan a zenék és fellépések prezentációja kapcsán lehetett volna a film bevállalósabb, de még jobban szerettem volna, ha maguk a nővérek többet beszélnek, a mozi pedig erős és esztétikus hangulatképek helyett több tényt közöl. Jelen formájában erősen művészfilmes beütésű, nem túl sok információt átadó, de zenei betéteit tekintve feltétel nélkül szórakoztató alkotás, azoknak is, akik nem hallgatnak gyakran klasszikus zongoristákat. Marielle és Katia tehát a maga mosolygós módján természetességével adja magát el a nézőnek, de hogy ez nekünk elég lesz-e vagy sem, az kérdéses. Ilyen téren erősen elüt ez a produkció a Mezzón szintén könnyen elcsíphető I'm a Creative Animaltól, amiben tényleg nagyon jól megismerjük Barbara Hannigan karmestert. És ő nem is tűnik gyanúsnak egy percig sem…

Inkább hangulatának, a felcsendülő örökzöld daraboknak és az atmoszférájának köszönhetően érdekes néznivaló a The Labèque Way, még ha megnézése után nem is tudjuk pontosan, hol helyezzük el a nővéreket a Havasi Balázstól Martha Argerichig mutató tengelyen. Ajánlom tulajdonképpen bárkinek.