Samson François, l'enchanteur du piano (1995) 60% 1★

A tavalyi év végén Cziffra György, idén év elején Samson François határozta meg a mindennapjaimat, ha zongorazene hallgatásáról volt szó. Két öntörvényű virtuóz, akik mai sztenderdek szerint talán semmilyen formában nem lennének követendő példák, mégis örökre beírták magukat a komolyzene történetébe – Cziffra nagyszerű képességein és tehetségén túl az élettel vívott ádáz küzdelmével, François ugyancsak túlvilági adottságain kívül önpusztító és sebes, spontán életmódjával.

A most megnézett dokumentumfilmet az 1970-ben elhunyt művész fia írta, filmre a kilencvenes években alkalmazták, széles körben pedig éppen pár éve vált elérhetővé, amikor az Erato bepakolta DVD mellékletként a François felvételeit összesítő box setjébe – nekem is innen lett meg a film, és egyből el is fogott a bánat, mivel a Cziffra dobozba ugyanilyen bónusz tartalmat nem találtak, pedig az ő életét is gyakran követték kamerák.
A film maga kissé ambivalens: François rengeteg archív felvételen látható, hallunk részleteket verseiből és prózájából, fia rá vonatkozó kiérlelt és közvetlen tapasztalatokon alapuló gondolatait, tévébejátszások útján néhány fontos kortársat, például Marguerite Long zongoraművésznőt, François egykori tanárát és vélhetően legnagyobb rajongóját. A közölt zenei részletek elsőrangúak, természetesen a box set tartalmazza is ezeket, szóval az élmény nagyon közvetlen és személyes. Nagyon hiányzik azonban az objektív nézőpont és a modern elemző szemlélet: egy szemtől szemben meginterjúvolt „beavatott”, zenetörténész, kritikus, közeli barát, családtag, bárki, aki nemcsak beleréved a művész nagyszerűségébe és személyiségébe, hanem az általa generált zenét objektíven is képes értékelni, meghatározni annak pozitívumait és negatívumait. Mai szemmel nézve ez legalább annyira fontos aspektus, mint a személyiség, hisz François interpretációi egy régimódi iskola bátor és merész útján haladnak előre: nincs két egyforma felvétele ugyanarról a műről, jazz iránti szeretete és rajongása saját maga előadásain is tökéletesen tükröződik – mintha a műveknek nem lenne végső, optimális és megragadható olvasata, annál többet számítana az előadó, aki pillanatnyi érzéseit és benyomásait alkalomról alkalomra rávetítheti a műre. Ezt a csodálatos, már-már rögtönzéssel felérő hangulatot jól kihalljuk a felvételekből – a dokumentumfilm mindennek a magyarázatára, kontextusba helyezésére nem tesz még kísérletet sem. Ez minden szempontból nagy hiány.
Szintén hiányoznak a még mindig személyes, de objektívebb tények, amik megint csak árnyalnák a művészeti teljesítményt: bár szó esik arról, hogy François üstökösként élt fellépésről fellépésre, nem fejtik ki ennek lényegi jelentését, hogy láncdohányos volt, az éjszakai élet aktív résztvevője, aki előszeretettel ivott, de drogokat is használt. Házassága elgyötört és nehézkes volt, de ő maga mindig derűs mosollyal nézett a kamerába. Lemezfelvételi karrierjének rövidsége így is hatalmas termést eredményezett, ám ezen felvételek „milyenségét” nemcsak spontaneitása, hanem az életmódjából adódó aktuális fizikai és szellemi állapot is nagyban meghatározta. Talán nem kell tovább ecsetelni, mennyi minden kiesik ebből az 52 percből, még annak ellenére is, hogy jószerével nincs egyetlen pillanatnyi alibi betoldás sem, ami nem a hősről szólna…

Tisztességes, de sok lényeges és fontos dologról nem beszélő dokumentumfilm a XX. század egyik legnagyszerűbb zenészéről – valószínűleg olvasni kéne Maximilien könyvét is, hogy teljes legyen a kép, illetve természetesen ez esetben elkerülhetetlen a felvételek meghallgatása. A lényeg és a mélyben megérthető legfőbb esszencia ott van. Például ebben a második Chopin szonátában: https://www.youtube.com/watch…