a-ha: A film (2021) 2

a-ha: The Movie
119' · német, norvég · életrajzi, dokumentumfilm, zenei 12

Nincs még egy olyan norvég produkció, ami akkora hírnévre tett volna szert világszerte, mint az A-ha. A zenekar 1985-ben a „Take on Me”-vel robbant be a köztudatba, nem kis mértékben Steve Barron ikonikus animációs klipjének köszönhetően. A banda szinte egyetlen éjszaka alatt világszenzáció… [tovább]

angol · angol
angol · magyar

Szereposztás

Morten Harketönmaga
Magne Furuholmenönmaga
Pål Waaktaarönmaga

Várólistára tette 29


Kiemelt értékelések

Márta_Péterffy 

Nekem kicsit túl hosszú volt,de érdekes.
Néztük régen a híres klipet, nemrég pedig ráakadtam Mortenre youtube-on.
Idősebb korában jobban tetszettek a koncertek.

Traclon

Az a-ha hosszú évek óta az all-time elsőszámú fő kedvencem. Betéve ismerem az életművüket oda-vissza, az albumaikat és számaikat toplistákba írtam össze, számát nem tudnám megmondani, hogy hányszor hallgattam már meg az összes lemezüket (2 kivétellel, met hát még az ő pályafutásukban is előfordultak gyengébb eresztések), 20 éve az ő zenéjük tud csak igazán megnyugtatni, ha valami bajom van, és persze egy jó ideje arra is megérettem, hogy mindezt nyíltan és büszkén vállaljam bárhol, bármikor, bárki előtt.

Nos, hát így ért el engem ez a film, ezért aztán érthetően nem voltak alacsonyak az elvárásaim vele szemben – amiket nem is sikerült maradéktalanul teljesítenie: sajnos legtöbbször eléggé felületes(nek éreztem én, persze simán lehet, hogy egy átlag a-ha fogyasztónak ennyi is kielégíti a kíváncsiságát, de az enyémet nem mindig tudta), simán figyelmen kívül hagy olyan érdekességeket, mint a (kivételesen a szó pozitív értelmében!) igénytelen lemezborítók története, vagy hogy az East of the Sun szám stúdiófelvételében szándékosan benne hagyták, ahogy az első verze után Morten beleszól a mikrofonba a hangetchnikusnak, hogy „Guitar up!”, de a három legkomolyabb kifogásom mégis:
1. a film említést sem tesz a név eredetéről (hogy a legeklatánsabb példát hozzam fel a fentebb említett felületességre)
2. a fókusz nagyon érezhetően a tagok gyermekkorára, a megalakulásra valamint az első 4 album időszakára lett helyezve, az utána következő 30 évet még az addig tapasztaltaknál is sokkal összecsapottabban kezelik, a(z eddigi?) legutolsó albumról, a 2015-ös Cast in Steelről pedig szinte már említést sem tesznek (épphogy kiteszik az album borítóját időrendben ugyanúgy, mint előtte a többiét is), és egyetlen számából sem játszanak be egy másodpercnyi részletet sem, pedig pl. a #szerénytelen véleményem szerint# legeslegjobb számuk mondjuk pont arról az albumról került ki.
3. A történetvezetés időrendben sokszor csapongó – pl. az 1988-as album születésének tárgyalása közben egyszercsak bevágnak egy koncertjelenetet 2018-ból, majd vissza 1988-ba – érthetetlen.

Mindezekután mirefel mégis a 7 csillag? Mert hát mégicsak egy dokumentumfilm a legnagyobb kedvencemről, az a-háról, és a fentiektől eltekintve azért korrekt munka, és ha nem lennék ekkora fan, akkor talán kevésbé fájtak volna a film hibái (#bár akkor jó eséllyel be sem ültem volna rá, pláne szabadnapot nem vettem volna ki csak emiatt#).

Több helyen olvastam a filmajánlóban, hogy „a megnézése után hetekig a-hát fogsz hallgatni” – miután kijöttem a moziból elgondolkodtam ezen a mondaton, mivel az az érzésem, hogy ha nem én lennék az, akinek ehhez nincs szüksége a filmre, akkor bizony esélyes, hogy nem is hozta volna meg a kedvem hozzá… bár ki tudja? Ezt a kérdést válaszolja majd meg inkább egy olyan valaki, aki szintén megnézte a filmet, de akinek az a-ha ismerete azelőtt kimerült abban, hogy „Take on Me”


Hasonló filmek címkék alapján