Amy – Az Amy Winehouse-sztori (2015) 83% 60★

A film megérdemelte az Oscar-t. Őszinte és szókimondó. Gondolom apuka nem köszönte meg. Blake is egy seggfej… de azért Amy is odatette magát. Függő volt, és itt most nem a drogra és az alkoholra gondolok. Két férfitől függött; az apjától és Blake-től, minden más csak ennek a következménye volt. 9 évesen a válás után, vagy egy erős anya, vagy egy jó pszichológus kellett volna neki, aki átsegíti ezen a traumán. De később sem ártott volna egy szakember mellé napi szinten, pláne ha antidepresszánsokat szedett tini korától. Őt nem a siker tette tönkre, az csak mindent felgyorsított, személyiségéből adódóan anélkül is önpusztító életet élt volna függősége révén. De legalább nem lett gyereke Blake-től. Az lett volna csak az igazi tragédia.
Kivételes, egyedi orgánuma volt, ösztönből énekelt, elképesztően tehetséges volt, de nekem nem jött be, és ezután a doksi film után sem érzem magamhoz közelebb.

Kevés életrajzi dokumentumfilm nő fel az „elvárt” minőséghez, egyszerűen a produktum létrehozása közben a valóság megértése és visszaadása elveszik. Ez nem egy ilyen film. A szereplőket finoman elhelyezik a sakktáblán, nem szájba rágva, de akár vizuálisan, akár egy dialógus segítségével egyértelművé téve a motivációjukat. Nagyon szeretem az életben való sodródásról szóló történeteket, és ez egy a jobbak közül, sajnos a befejezést előre tudjuk már. Én szeretem Amy számait, őszintének érzem őket, és ebben a hitemben a film meg is erősített, és ilyen formán nyugodt szívvel tudom ajánlani az igazi rajongóknak is. Kiváló minőségű dokumentumfilm, hatásvadászat és egyértelmű manipuláció nélkül. Nagyon könnyű lett volna több szereplőről is leszedni a szenteltvizet, de a film készítői – nagyon okosan – meghagyják a nézőknek a „döntést”. Sokat lehetne írni, de igazán egy szó kívánkozik ki belőlem: Sajnálom!

Elképesztő tehetség, páratlan hang – sajnos csak múlt időben. Igaz, nem most történt, de a halála iszonyatos veszteség a zenevilágnak, ide értve minket, rajongókat is. Anno nem lepett meg, amikor bekövetkezett, Amy olyan önpusztító életet élt. Nagyon felkavaró az a két óra, amikor újra azt nézed, az egyik kedvenced hogyan menetel rendíthetetlenül a koporsó felé.

Már több mint egy hónapja, hogy néztem, de a mai napig a hatása alatt vagyok és biztos vagyok benne, hogy egy darabig még így is leszek!
Őszintén szólva sosem voltam egy masszív Amy rajongó, de sosem vettettem meg sem Őt sem a dalait. Ez a dokumentumfilm szerintem kellően bemutatta, hogy milyen is lehetett Őt ismerni és hogy milyen könnyen befolyásolhatóvá válhat az ember és hogy a média mennyire is felemésztheti az embert. (Ironikus, hogy pont egy dokumentumfilm tárja is fel az életét.)
Tetszett, hogy nem a kamera elé ültették le a családtagokat és barátokat, hogy elmeséljék milyen volt Amy és mi történt, hanem képek, videók és természetesen dalok alapján követhetjük az eseményeket. Sokkal személyesebbnek és mélyebbnek éreztem. Ez a két óra amíg tartott teljesen felemésztett, és egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.

Nehezen találok szavakat erre a filmre. Amyt a Back to Black albumának megjelenésekor szerettem meg, előtte nem ismertem a nevét, a zenéjét. Elképesztő hangja volt és a mai napig szívesen hallgatom dalait, bár összeszorul a szívem sokszor. Annyira kár érte, annyira élhetett volna még. De nem így, nem drogoktól, paparrazzóktól és a pénzéhes apjától behálózva. 27 éves volt, te jó ég.
2011-ben, a halál előtt nem sokkal hallottam, hogy jön a Szigetre fellépni és aztán volt egy megérzésem, hogy vajon tényleg eljön-e, képes lesz-e koncertet adni és valahogy megéreztem a tragédiát. Rá pár nappal, héttel sajnos a megérzésem nem csalt. :(
A film összefoglalta mindazokat az okokat, amiért Amy élete tragikusan rövid volt: egyrészt nagyon fiatalon az apja elhagyta, másrészt ezután sem tartotta rajta a szemét az anyja és a társaságnak köszönhetően idejekorán pasizni, szívni, inni kezdett. Hiába volt ott a tehetsége minden egyes dalában, ez nem volt elegendő ahhoz, hogy megtalálja lelki békéjét. Ráadásul utána megismerkedett ezzel a Blake nevű fickóval, aki még jól meg is erősítette benne a droghoz fűződő viszonyát. :(
Az egy csillagot a film hosszúsága miatt vontam le. Elegendő lett volna 1,5 óra, így is rengeteg információ belefért, zsong a fejem egy kicsit most a látottaktól.

Oké hogy Amy nem nagyon érdekelt és most sem nagyon vált számomra érdekessé … de attól még nem feltétlenül kellett volna hogy ez a film ennyire unalmas legyen … de az volt . Igazából én csak egy tipikus történetet láttam , amit ha ránéztél Amy Winehouse-ra le tudtál olvasni addig is míg élt és halála után is … Nehezen tudom elhinni, hogy, a film tanúság szerint, ennyien imádták ezt a nőt ( nem a rajongókra gondolok, mert az a része jóval érthetőbb , hiszen nem volt tehetségtelen ) , még a rakás önmaga gyártott problémájával együtt is … Engem senki nem imádna , ha olyan lennék mint Amy :P
Ha Amy élete tényleg ennyire egyhangú és érdektelen volt , mint ez a dokumentum film , hát nem irigylem … de csak ezt az egy dolgot tudnám értelmes indoknak felhozni a drogfüggőségére … de ez elég gyenge ok … inkább annyi hogy szenvedni akart, mert ő olyan volt és kész … hát megcsinálta …

Ez egy remek életrajzi dokumentumfilm és megköszönném, ha tudnám, a készítőknek, hogy megcsinálták. Ugyanis tökéletes képet kaptunk Amy-ről a gyerekkorától kezdve, mi minden vezetett idáig, hogy fiatalon a halálba küldje magát. Első körben a szülőket hibáztatom! Apuka megcsalja anyukát – szíve joga, nem ítélkezem, mindennek oka van – de évek múlva, mert gyáva volt felvállalni a tettét lelép, ráadásul magára hagyta a gyerekét, akkor kerül elő, mikor már híressé vált Amy…aztán ott volt a nagy szerelem Blake, akitől nem tudott szabadulni, egyszerűen imádta a srácot (tudjuk, hogy a szerelem vak és nyomorba tud dönteni, itt kiválóan érvényesül a mondás :( Igen, mondhatott volna nemet a drogokra, piára, valóban! DE akkora volt rajta a nyomás, a lemezszerződések, koncertek, hajtotta a „kedves” papa, megnéztem volna más – aki nem érett személyiség – hogyan dolgozta volna fel ezeket „feszültséglevezető” nélkül. Egyszerűen sajnálom ezt a lányt! Egy hatalmas tehetség eltűnt a Föld színéről – ki tudja mikor születik egy másik – aki még ma is énekelhetne nekünk olyan remek dalokat, mint a Rehab vagy a Black to black…nagyon megérintett a film!
Nem kívánom senki halálát, de még sok ilyen jellegű filmet megnéznék híres színészekről is! Pl. Paul Walker, Heath Ledger

Na, mielőtt ebbe belevágunk: eddig a filmig nem hallgattam Amy Winehouse-t, és nem ismertem sem a munkásságát, sem a magánéletét.
Ami magát a filmet illeti, szerintem jó dokumentumfilm volt. Alapos, részletekbe menő, jól felépített. Voltak benne „basszus” pillanatok, sok jó felvétel, jó zenék, csillogás, és sajnos mocsok is, ami hozzátartozott az életéhez. Tetszett, hogy Blake és/vagy Mitch nem próbálták magukat védeni, vagy ha igen, azt nem rakták bele a filmbe…
Ami az érzéseket illeti, amiket kiváltott belőlem, egyszerűen csak végtelen szomorúság van bennem. Itt volt ez a gyönyörű fiatal nő, aki tehetséges volt, kedélyes, vicces, igazi társasági ember – és nem akart híres lenni. Sosem akart az lenni, csak zenélni akart, énekelni, jól érezni magát. Aztán jöttek a paparazzók, a rajongók, Blake és a drogok, az apja és a pénzéhsége, az alkohol, és Ő meg valahogy elveszett köztük. Aztán épp amikor úgy tűnt, minden rendbe jön, sajnos elhunyt. Az életének számos pontján szüksége lett volna segítségre, ami így vagy úgy, de nem jött.
Fájó. Ő is egy olyan fiatal művész, aki idő előtt eltávozott.

Ez egy nagyon jól összevágott dokumentumfilm. Anno kimaradtam az Amy-féle hype-ból, így szinte semmit se tudtam róla.
Szépen végigkövethettük a filmben a pályájának az indulását és hogy szép lassan hogyan változott meg a hírnévtől, a nyomástól és attól a nyomorult Blake-től.
Annyira nem vagyok oda a számaiért, a jazz igazán nem az én világom, de az tény, hogy rettenetesen nagy tehetség volt, kár érte.

:(:(:'( Sajnálom. Hihetetlen tehetséggel volt megáldva, de nem volt elég ereje. Hibáztatható sok ember, de én azt tartom, h az ember a maga életének a kovácsa. (ettől függetlenül utálom Blake-et…és az undorító paparazzikat….pű… :P) Jó kis dokfilm.