Frankenstein átka (1957) 68% 13★

A Frankenstein átka egy utóbbi években méltatlanul mellőzött, szélesebb közönség előtt elfeledett gyöngyszeme a horror műfajnak, Mary Shelley méltán legendás történetének pedig meggyőződésem szerint az egyik legérdekesebb, és leginkább figyelemre – és éltetésre – érdemes feldolgozása. Határtalan fantáziadússágával és profizmusával ki mer tűnni a tömegből, a kijelölt sablonok újraforgatása helyett saját, újszerű és nem utolsósorban; okos hangot teremt, ezáltal nem lehúz egy újabb bőrt a koncepcióról, hanem még több réteggel ruházza fel. Képes tovább gazdagítani a mítoszt, és olyan önálló gondolatokkal mélyíteni a mögöttes tartalmat, amik több, mint hatvan év távlatból is frissnek, autentikusnak hatnak.

Ez az etalon; már a tudattól is boldog vagyok, hogy írhatok róla. Nem gyakran szokott előfordulni velem ilyen, de már az első percekben éreztem, hogy kedvenc lesz, hogy imádni fogom, hogy egy új szerelem küszöbén állok. Bár fenntartottam egy darabig a félelmet, hogy elhamarkodott következtetést vontam le a fiatal Victor bemutatkozásából, rövidesen bebizonyosodott, hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva lehetséges, hogy valami túl szép, és mégis igaz legyen. Villámgyorsan berántott a történet, annyira könnyen ráhangolódtam, mintha személyesen nekem forgatták volna, elsöprő élményként véste be magát az emlékezetembe.

A legtöbb Frankenstein-történet Frankenstein és a Szörny viszonyára koncentrálódik elsődlegesen, majd egy idő után erősen elmozdítja a figyelmet a Szörny irányába. Ellenben ennek a filmnek a központi sztárja megkérdőjelezhetetlenül Victor Frankenstein báró. Nyíltan egy szuper intelligens, hidegfejű antihősként mutatkozik be, és ehhez méltón viselkedik az első kockájától az utolsóig, a Szörny meg csak afféle „elhanyagolható díszlet” mellette. Ahogy már a felvezetésben is kérlelhetetlenül a hozzá látogató pap tudtára adja a báró; ez az ő története, és a hallgatóságának csak annyi a dolga, hogy hallgassa.

A klasszikus megközelítéseknél nekem mindig is felemás érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy a Szörnyet az abszolút, ártatlan jóság, Frankensteint meg az abszolút, romlott gonoszság megtestesüléseként értékeljem, mert hibáikért felelős fő vonásuk azonos; képtelenek felvállalni a tetteikben lévő egyéni felelősséget.Frankenstein a könnyelműségét és az elvakult ambícióit, az érzéketlenségét a Szörny primitívségére és „durvaságára” keni, önmagát vétlennek beállítva, a Szörny pedig az erőszakos cselekedetei egészét keni rá Frankensteinre, ugyancsak önmagát állítva be vétlennek. Illetőleg a szörnyet és Frankensteint se igazán hatja meg mások szenvedése, a Szörny kreáltat magának egy társat, ugyanarra a sorsra kárhoztatva valakit az önző érdekei miatt, mint amitől ő is szenved, és ugyanúgy elutasítja mások önálló akaratát, mint Frankenstein azzal, hogy ezt a feltámasztott lelket magához láncolná. Frankenstein előtt meg ugyancsak a saját kis önző érdekei – a kísérlete, az ideáljai és a céljai – lebegnek az önnön zsenibuborékja belsejébe zárva, miközben nem érdekli, hogy a kísérleti alanyának is lennének érzései, hogy mennyit szenved ez a szerencsétlen lélek miatta és az istenkomplexusa miatt. Alapvetően az övék egy beteges, függőségi kapcsolat, ami egy önmaga farkába harapó kígyót alkot; Azért történt mindez, mert alkalmatlan voltál rá, hogy tanítsalak, törődjek veled! – Azért történt mindez, mert nem akartál tanítani, törődni velem! . Ezért is voltam hálás, amiért a Frankenstein átka nemet mondott erre a változatra, és egy merőben progresszív irányt választott. Míg a hagyományos megközelítésben azzal akarják elérni, hogy a néző empátiát érezzen a Szörny iránt, és elítélje Frankensteint, hogy egy gyermekien tiszta, érzékeny és komplex érzelemvilágú lényt ismertetnek meg a publikummal, aki csordultig van telve a szeretettel a rút külső alatt, addig a Frankenstein átkában a Szörny nem más, mint egy primitív, személyiség nélküli, „buta állat”. Ez pedig egyáltalán nem hiba, sőt!
Kinyilatkoztatták ezáltal, hogy az áldozat milyensége tökéletesen irreleváns a bűntett megítélésekor, nem azért kell utálni vagy megvetni Frankensteint, mert egy szimpatikus figurának ártott, hanem vegytisztán a tett a minősíthetetlensége miatt. Ez a mentalitás mérföldkőnek számított, hiszen ma is előszeretettel annak rendelik alá az emberek a szolidaritásukat egy sértettel szemben, hogy mennyire szimpatizálnak vele vagy az elkövetővel, nem pedig objektív szempontoknak.

Tehát nem kérdés, hogy jelen felállásban Victor Frankensteint az egyetlen szörnyeteg, ugyanakkor ennek a szörnyetegnek annyira profi, érzékletes módon építették fel a személyiségét, hogy azonnal lefoglalja magának a kedvenc horror gonoszoknak járó páholy egyik székét. Mind Peter Cushing, mind a karakter fiatal verzióját alakító színész játéka pillanatok alatt lekenyerezett, már a puszta beszédstílusukkal is fürdőztek a szerepben és a látottak fényében kimondhatatlanul sajnálom, hogy Cushingnek sosem volt alkalma eljátszani Hannibal Lectert. Pontosan azt kaptam, amit az ember minden valamire való szocipata zsenitől elvárhat; öntudatos, kellően rideg, fegyelmezett, lényegre törő, távolságtartó és egy csöppet modoros fellépés, megfejelve egy jó nagy adag gátlástalansággal, felsőbbrendűségi tudattal, hideg logikával és célorientáltsággal. Különösen tetszett, ahogy a korszak kötelező jellegű illemköreit intézte Frankenstein, – a kedvencem ezek közül, amikor az anyja temetése után kitessékelte a vendégeit – amelyek rendkívülien reprezentálták a szórakoztató mivoltuk mellett a jellemét is; gyorsan végigrohant rajtuk, hogy ne vádolhassák udvariatlansággal, de a válaszolók állandó félbeszakításával, a sürgetéssel és az egészet átható már-már riasztó gyakorlatiassággal egyértelművé vált, hogy távolról sem érdeklik az ilyen hétköznapi apróságok. Elvégre ő egy vérbeli, intellektuális egyéniség, amihez társul olyan léptékű arrogancia, hogy ne legyen rest ezt lépten-nyomon éreztetni is a környezetével. Cushing Frankensteinje a dinamikusságával is meghaladja az elődeit és az utódait, míg a hasonló elméleti beállítottságú, agyalós szereplőknél gyakran el szokták lőni azt a klisét, hogy amennyire otthonosan mozognak a szellemi feladatok útvesztőiben, legalább annyira félnek cselekedni, addig ő nagyjából az egész cselekmény alatt ide-oda rohangál, nyakig merülve az elintéznivalókban, akár Lewis Carroll fehér nyula. Tervez-végrehajt-tervez-végrehajt-tervez-végrehajt. Megállíthatatlanul menetel a célja felé, amint érkezik egy probléma, már azonnal meg is oldja, elutasítva mindenféle felesleges malmozást, ami fantasztikusan hatékonnyá teszi. Tudósként és feltörekvő sorozatgyilkosként egyaránt. A tettrekészsége pedig biztosít számára egy enyhén vakmerő vénát is, ami még izgalmasabbá varázsolja őt, és nem utolsó sorban nagyszerűen kiegészíti a Frankenstein átka gondosan kiszámolt, hatásos teátrálisságát – mielőtt valaki megijedne ezt a szót látva, ez a szenvedélyes, jófajta színházi beütés abszolút távol áll a Mary Shelley: Frankenstein (1994) elszállt ripacskodásától.

Az üzenetátvitelen és az impozáns irányító karakteren túl a Frankenstein átka különleges bájához nagyban hozzájárul az is, hogy vállalja a film a sötétséget, mind a horrorelemek, mind az általános hangvétel tekintetében. A képi világ színes, ám a szokványos színes filmeknél intenzívebben kötődik a gótikus horrorok különös világához, előszeretettel alkalmaz éjszakai jeleneteket, és nem rejtegeti a sokkoló elemeket, legyen szó akár a főhős bizarr műszereiről, akár a hullaházból vesztegetés útján beszerzett levágott kezekről vagy kivájt szemekről. Emellett ez a film a végletekbe menően cinikus, olyan párbeszédeket folytatnak le benne a karakterek, amelyek híján vannak mindenféle szépítésnek, csipkézésnek, csak belerobbannak az ember képébe. Akár azt is mondhatnám, hogy egy kifejezetten vagány film. A főszereplő barátja és kezdeti kísérleti partnere, Paul sem épp a szokásos, túlbuzgó erkölcsrendészetet testesíti meg, racionális és nem egyszer nyers beszéddel próbálja eltéríteni a rögeszméitől a címszerelőt, mielőtt megmásíthatatlan károkat okozna, nem pedig üres frázisokat ismételget. Az általa megfogalmazott kritika is pengeéles, azon különösen jót röhögtem, amikor a korszak házasodási szokásait gúnyolva a hősnő fejére olvasta, hogy összekeveri a hálát a vonzalommal, azért akar hozzámenni egy vadidegenhez. De igazán találó és magasztos volt az is, amikor a vendégségbe hívott professzor mondott ítéletet mind Frankensteinről, mind a való világ Frankensteinjeiről és az ő kísérleteik következményeiről, a tudomány nem elég körültekintő műveléséről: „Az a baj velünk, tudósokkal, hogy túl hamar megunjuk a felfedezéseinket. Átadjuk őket olyanoknak, akik még nem készek rá.”

Noha a Szörny csupán mellékszereplő, Peter Cushing tömjénezése közepette kár lenne nem juttatni a jóból Chrisopher Lee-nek is, aki kitűnően visszaadta a kiszolgáltatott, összezavarodott, Frankenstein által kvázi bábként használt lényt az esetlen mozgásával és értetlen pillantásával. A Szörny küllemének a megalkotásáért is jár a stúdiónak a csillagos ötös, szokatlan és naturális, ráadásul azt a Frankenstein maszkot ekkoriban még jogdíj védte, amivel megismerte a moziközönség a karaktert, ezért ezen a fronton is 100%-ban önálló megoldást kellett kialakítaniuk.

Nem csak nem tudok, hanem nem is vagyok hajlandó hibát találni benne, nem érdemel ez a film kevesebbet, minthogy szuperlatívumokba foglalt dicshimnuszokat zengjenek róla.

Ez a film egy szörnyű lényről, az ő gonoszságáról, egy gyilkosról szól. Ez a lény nem a teremtény, hanem maga Victor Frankenstein. A könyv olvasása közben is mindig Frankensteint tartottam gonosznak, ez a film még jobban megerősített ebben.

Nem egy körömlerágós, látványos horror, mégis izgalmas.