Flowers (2016–2018) 80% 5★

1. évad:
Egyik haverom ajánlotta azzal, hogy „Elég jó. Nem Fleabag szint, de jó. És Olivia Colman.”, és ki tudna ennek ellenállni? Plusz szeretem a diszfunkcionális családokról szóló történeteket, és könnyen elérhető, mert fent van Netflixen. Ráadásul egy epizód csak 30 perc. Úgy hangzik, mintha nekem találták volna ki.
És majdnem. Tényleg elég jó, bár sok szempontból gyengébbnek éreztem a Fleabagnél – noha azt is sejtem, hogy nem egészen fair összehasonlítani őket. Kár, hogy az élet nem igazságos. A Flowers nem olyan ügyes, ha a humor és a dráma elegyítéséről van szó. De hogy egy másik asszociációt is behozzak: Mr. Flowersről az Enyém a vár apafigurája is beugrott, de itt véget is ér a hasonlóság. Ez egy sokkal nyugtalanítóbb, nyomasztóbb sztori. Én élvezem a fekete komédiát és a second-hand embarrasmentet, de a sorozat igazi nagy erénye az, ahogy a depressziót ábrázolja. No meg persze Olivia Colman, az egészen döbbenetes arcjáték színésznője.

2. évad:
A depresszió mellett a bipoláris zavar is megjelent, hogy rálépjünk egy lehetőleg még sötétebb útra (hiába a napsütés a felszínen). Eleinte azt hittem, a második évad nem ér majd az első nyomába, és sokáig is tartott megszeretnem, de azért végül voltak nagyon erős pillanatai. Őszintén szólva, magát a sorozatot is nehezen szerettem meg, mert bár imádom a fekete humort, amikor huszonöt percben kapod a mentális betegségeket fekete komédiába csomagolva, az nem egy Hawaiian roller coster ride. Még akkor is, ha az írás szerintem nem volt mindig tűpontos. Cserébe az operatőri munka hibátlan, volt néhány egészen, egészen gyönyörű felvétel, és általában a zenét is jól eltalálták mellé.
Az utolsó epizód pedig… Talán nem ez volt a legerősebb rész a sorozatban, viszont sikerült az egészet visszamenőleg új perspektívába? zárójelbe? tennie. Szerintem az egy elég jó finálé, amiről először azt gondolod, hogy semmi extra, majd szépen rájössz, hogy máshogy látod tőle az összes addigi epizódot.