A csinos, 36 éves Éloise közjegyző Párizsban. Mindene megvan: siker, jómód, függetlenség, csak társa nincs. Elhatározza hát, hogy rendbe hozza az életét és ezért beiratkozik egy társkereső klubba. A módszer: 7 férfi találkozik 7 nővel 7-7 percre. Elindul az ismerkedés és Éloise-nak már az első… [tovább]
Kiemelt értékelések
Londonna
1 hozzászólás
Nem tudom csillagozni. Egyrészt nagyon felpontoznám, másrészt meg nagyon le. Hitelesnek hiteles a film, ugyanakkor engem mérhetetlenül felbosszant ez a fajta mentalitás, úgyhogy a magas vérnyomásomra való tekintettel kedvem lenne le is húzni a pontokat. De inkább nem teszem se fel, se le…
Éloise a film végére teljesen antipatikussá növi ki magát a szememben, amit menet közben is ügyesen végigasszisztál, és kellően fokozza a hatást. Hülye tyúk, nem tudok mit mondani erre. Ugyanakkor meg az a fájdalmas igazság, hogy igen, pontosan így vannak ezzel nagyon sokan, és közben olyan emberekbe rúgnak bele, akik marhára nem érdemelnék ezt. Kihalásszák, kihasználják, aztán mehet is a szemetesbe…
A rapid randin a film elején egyébként nekem kb. azonnal André lett a befutó, aki valljuk be, tényleg nem egy kiköpött sármőr, ellenben, viszont… Viszont!…
Hogy mi ennek a filmnek a tanulsága? Hát, hogy a külső nem minden, sőt, és, hogy az emberek szeretik magukat jól becsapni, aztán az meg már mellékes, hogy az érintett másik félnek ezzel mit okoznak rövidebb, de inkább hosszabb távon. Meg hogy az emberek beleerőszakolják magukat kapcsolatokba csak azért, hogy legyen valaki… Jobb híján. „Gratulálok”.
Mindegy, legalább André személyében ismét találtam egy fehér holló filmes karaktert, aki tulajdonképpen olyan, mint én…
Népszerű idézetek
Londonna
– Te nem hiszel a boldogságban, ugye?
– Mit akarsz ezzel?
– Nem tudom, de… Nem vagy az a típus, aki az élet jó oldalát nézi.
– Szerinted mi az élet jó oldala?
– Á! Látod, épp erre céloztam. Mit szeretsz az életben, mondd?
– Ó, nehéz kérdés. Sajnálom, hogy nem vagyok se Dosztojevszkij, se Einstein, de nem gondolok erre minden reggel. Vagy Buddha! Nem. Talán, ha tök kopasz lennék. Te szereted az életed?
– Igen. Úgy általában. Az életet.
– Hmm. Lehet szeretni, ugyanakkor közepesnek tartani.
– Igen. Mint te?
– Ü-hüm, igen. Kivéve, ha Buddhának hiszem magam. Ami sajnos elég gyakori.
Londonna
– Te örömet találsz a pesszimizmusban?
– Nem hiszem, nem szeretem, hidd el. Túl fájdalmas dolog.
– Lehet, hogy magányos vagy. És távolságtartó.
– Hmm, nem mondanám. Csak igyekszem elfogadni a valóságot.
Londonna
– Szerintem a viselkedésünk szerelmi téren nem változik. Itt el akarják hitetni velünk, hogy három perc alatt szerelmesek leszünk.
– Nem. Erről szó sincs, félreérti. Ellenkezőleg. Ez csak egy első lépés. Még ha találkozunk is valakivel, nem biztos, hogy szerelem lesz.
– Mindenesetre sürgetnek bennünket. Ezzel a megszabott idővel. Persze, ha valakit randira hívnak, azt érezheti, hogy sikerült.
– Hmm, igen. Részben.
– Hehh. De mindegy is, én tudom, hogy kevés vagyok magának. Nem vagyok elég jóképű, se magabiztos… Hét perc alatt senkit se győzök meg.
– Ezt honnan tudja?
– Hát maga nem érti, hogy… Ó, a fenébe, mit keresek én itt?… A hálátlanságról beszélek. Az ostoba látszatról, ami mindenkit becsap. Pfujj! De ezt nem jó helyen mondom. Itt mindenki a legjobb oldalát mutatja.
Londonna
– Mi neked a középszerű?
– Általában az élet manapság. Hihetetlen, miket hozunk létre, milyen hatalmunk van és milyen nyomorultak vagyunk.
– Inkább éltél volna a középkorban? Vagy Napóleon idején? Hát, én nem.
– Nem tudom. Talán, ha én lopkodtam volna össze ezeket a kincseket.
– De akkor át kellett volna élned a háborúkat, meg a szörnyű járványokat.
– Minden kornak megvannak a katasztrófái, nem?
– De. Bár van némi fejlődés. És rajtunk is múlik, hogy jobb legyen.
– Ez igaz. De mégis mit teszünk manapság a fejlődésért? Értelmes életet élünk? Érzékenyebbet? Jobbat? Hiába figyelem az embertársaimat, nem tudok azonosulni velük. Nem. Az örömeikkel, a viselkedésükkel… Annyira idegenek, ellenszenvesek nekem, hogy el sem tudod képzelni.
– A múzeumba járók is?
– Miért? Ez se sokat változtat az életükön.
Londonna
– Próbáltál te már golyóstollal üvegfelületre írni valamit?
– Ne! Riasztó van!
– Ugyan, nem kell izgulni. Nem szólal meg. Na? Látod? Nem lehet rá írni, képtelenség. Nem látszik semmi. Hát, ilyen vagyok én. Mint a golyóstoll az üvegen. Nem létezem.
Londonna
– Bájos lakás, hasonlít rád.
– Hogy érted?
– Ízléses, visszafogott… Jó ízlésed van. Kifinomult.
– Ezt gondolod rólam?
– Még csak egy benyomás. A boldogság morzsája.
Londonna
– 62 év egy házasságban, egy férfi mellett, egy életen át…
– Akihez hozzákényszerítettek, de kitartottam. 62 éven át.
– De szeretted a nagyapát, nem?
– Megszoktuk egymást. Idővel az élet összecsiszol.
– Ez nem túl hízelgő rá nézve.
– De ettől még így volt. És boldogok voltunk együtt.
– Na de magának a szeretkezés milyen lehetett? 17 évesen ment férjhez!
– Marie, maga csak erre tud gondolni?…
– Szerintem akkoriban sem volt más, mint ma.
– Csakhogy mi nem tudtunk semmit. Nem beszéltünk róla.
– De most beszélhetsz!
– Ne bosszants már! Olyan volt, amilyen. Aztán meg… Gyorsan jöttek a gyerekek. Ez sokkal fontosabb volt. Nekünk a szerelem a gyerekek voltak.
Londonna
– Maga lenne, akit egy életen át szeretnék? Akinek gyerekeket szülök? Akivel egyetértésben élek? Már a gondolat is elrettenti. Engem is. Felejtsük el a boldogságot, a szerelmet, csak legyen valaki. Mert nem bírjuk már a magányt. Az ál-szabadságot. Mit kezdjünk vele? Kell valaki, aki ránk néz, körülvesz minket. Valaki, akivel kialakulnak a szokásaink, a napi dolgaink… Aki kitölti az időnket. Akit aztán majd nem bírunk már elviselni. Tágítja és behatárolja az életet. Egyhangúvá teszi. Tulajdonképpen korlátolttá. Röhejessé. Ahhoz képest, amilyen végtelen a világ és… Főleg a vágyaink.
