Elemi ösztön (Elemi ösztön 1.) (1992) 76% 204★

Én azt hiszem, hogy ez volt az első igazi olyan thriller, amit láttam, még nagyon fiatalon, talán épp a felnőttkorom küszöbén. És állítom, hogy ez a film az, ami miatt ennyire beleszerettem a filmek világába, ennyire meg tudok kedvelni és egyúttal utálni is színészeket. Sharon Stone nekem istennő, mindig is az marad, még akkor is, ha nem a színészi teljesítménye miatt szeretem annyira. Az az elegy, amit ő átad a filmbeli alakítása nyomán, egyszerűen nem megfogható, nem leképezhető; egy test, egy hang, egy stílus, egy igazi látomás. Goldsmith zenéje igazi alapja annak a miazmás, olykor furcsa noir-életérzésnek, amit a film nézése közben az ember érez, ha odafigyel. Keserédes, megrendítő, aljas és egészen elhagyatott érzés. Magányosan érdemes szerintem nézni, (még sosem néztem társasággal), mert akkor jön át az a magány, amit a főszereplő maga is csodálatos módon áthoz a filmen. Sőt, ha már itt tartunk, mind a két főszereplő átadja az érzést. Két elveszett, korántsem feddhetetlen karakter, akik aztán véres szerelemben találják meg egymást és talán a magányból és a féktelen életből való kiutat.
Curran és Trammel abnormális szerelme az, ami tulajdonképpen ennyire jó ebben a filmben: történnek körülöttük dolgok, amelyekre nyilván reagálnak, de a sok borzalom ellenére, igazi szövetségesekké növik ki magukat. Nem vagyok annyira filmértő, hogy átlássam, hogy ez megint Eszterhas remekbe szabott történetírásának vagy a két színésznek köszönhető, mindazonáltal azt gondolom, hogy ez a film egy remek csapatmunka eredménye.
Trammel nekem sok szempontból igazi példaképpé nőtte ki magát: független, tanult, és jól viseli a magányt, valamint megállja a helyét egy férfiak uralta világban, amely folyamatosan megpróbálja kikezdeni. Az egyik legjobb filmes karakternek tartom, hosszú idő óta.
Annak, aki esetleg még nem látta ezt a filmet, annak szívből ajánlom, mert szerintem ott a helye a legjobb ’90-es filmek listáján. Minden tekintetben nálam 10/10.
Szereplők, könyv, rendezés, zene, hangulat, látvány, sztori… minden. Akkor is ha elfogult vagyok, ehelyütt ezt vállalom.

Talán az egyik legjobb valaha készült erotikus krimi, melyben ismert színészek nagyon merész szex jelenetekben mutatják meg mire is képesek, ha egy olyan szenvedélyes rendező, mint Paul Verhoeven irányítja a dolgokat. Természetesen erre szükség volt egy tökéletes forgatókönyvre, egy szuper zeneszerzőre, operatőrre és persze a rendező instrukcióira vevő színészgárdára is.
Joe Eszterhas írta a könyvet, ami egy igazi mestermű; logikus, izgalmas, érdekes és legfőképpen azért emlékezetes, mert a film fordulatait nem sejtjük előre és ezek a fordulatok nem esnek túlzásokba mely által a film csak egy nagy katyvasz lenne, mint láttuk egyéb film esetében, ahol nem tudták, hogy a kevesebb néha több.
A színészek is nagyon hihetően alakítják a szerepeiket. Douglasről elhisszük, hogy képes mindarra, amit a filmben csinál. Természetesen ez Sharon Stonera is igaz, nem véletlenül hozta meg számára az igazi hírnevet ez a film.
Manapság így biztos nem forgatnák le, mert a stúdiók nem vevők az ilyen merész filmekre, tehát köszönet a Carolconak is, amiért bevállalták és elkészítették.
Szerintem ezt az alkotást látni kell!

A második résztől mindenki óvakodjon, aki nem akar borzalmas filmet látni!

Az Elemi ösztön valamennyire kilóg Verhoeven 90-es években kijött filmjei közül, ugyanis tartalmát és formáját tekintve nem annyira forradalmi, mint a Total Recall, a Showgirls vagy a Starship Troopers, ráadásul hiányzik belőle a szatirikus, ironikus él és a szédületes tempó is. Ennek ellenére érdemes újra elővenni és foglalkozni a film vitás elemeivel.

Nem rossz film, jól van összerakva, Curran és Tramell macska-egér játéka érdekes egy darabig, különösen az elején. A thriller része végig lekötött, annak ellenére, hogy az egész érdekes módon pont a történet második felében kezd el fáradni, amikor is megszaporodnak a pszichopata gyilkosok és a gyilkosságok. Lehet, hogy éppen azért gyengül, mert erőltetetten próbálkozott a rendezés azzal, hogy végig feszültséget teremtsen – a sokadik fordulatot és leleplezést már nem tudtam olyan lelkesedéssel fogadni, mint az első néhányat. Érezhető még egy nem túl egyenletes ingadozás is az erotikus és a thriller vonatkozások között, amely végső soron az utóbbi javára dőlt el, jóllehet a felvezetés mást vetít előre.

Vannak a filmben emlékezetes beszólások, pl. Gus kommentárja a halott fölött („he got off before he got offed”), egyes témái ígéretesek, így a regény vs. valóság kölcsönhatásának problémája, a határokat átlépő nő sorsa, valamint a Curran által szimbolizált férfiasságkrízis. Hogy ezek végül nincsenek úgy feldolgozva,* annak sok oka lehet, talán Eszterhas egyébként méregdrágán megvett története korlátozta a rendező kreatív energiáit, nem tudni. Sajnáltam, hogy nem mentek bele egy kicsit hangsúlyosabban abba a kérdésbe, hogy mindaz, amit látunk, mennyire Curran félelmeit (pl. az intelligens nőkkel kapcsolatos kasztrációs szorongását) és fantáziáját tükrözi, és mennyiben a valóságot. spoiler

A filmet három szempontból kritizálták.

Eszterhas szereplői gyakran mutatták menőnek a cigarettázást, ez ebben a filmben is elég látványos. Később a forgatókönyvíró úgy nyilatkozott, hogy visszatekintve ez hiba volt. (Szomorú fordulat, hogy később mind Douglas, mind Eszterhas rákos lett.)

A vetítéseket több tüntetés kísérte az lmbtq-közösség részéről, mondván, a történet arra a szokásos hollywoodi sztereotípiára épít, hogy a biszexuálisok és leszbikusok mind mentális betegek. Valamennyire érthető a tiltakozás, bár talán érdekesebb egy pillanatra Tramell biszexualitásának témájáról lejönni és megnézni, hogy mi az, amit ez a hangos vita háttérbe szorított: vannak halvány utalások a filmben arra, hogy Curran és Gus között van valami látens dolog, és hogy Gus nem egyszerűen félti barátját Tramell-től, hanem féltékeny is a nőre.

Szerteágazó az a vita, ami Tramell alakja körül bontakozott ki és arról szólt, hogy ő most női ikon-e vagy sem. Mellette szól az az érv, hogy ő egy anyagilag független, szabad, tanult, okos, szép nő, aki nyíltan beszél a szexualitásáról és persze meg is éli azt. Sokkal okosabb, mint a forrófejű Curran, akit könnyen az ujjai köré csavar. Itt viszont vége a sornak, mert ez az egész lenullázódik azáltal, hogy a karaktere mégiscsak spoiler A nő nem lépheti át úgy a határokat, hogy ne kapja meg érte a büntetését a rendezéstől. Egy témát boncolgató iromány találó megállapítása szerint: „Yet the price the film makes her pay for this power is her construction as a psychopathic monster.”**
Ráadásul ebben a filmben minden egyes nő ilyen, senki nem képez ellensúlyt. Tehát azokat az érveket sokkal erősebbnek gondolom, amelyek Tramell példaadó potenciálját vitatják. (Érdemes egyébként összehasonlítani a Showgirls Nomi-jával, aki egy sokkal érdekesebb és komplexebb személyiség.) spoiler

*Az Elemi ösztön által feldobott témákban szerintem sokkal jobb filmek: Ms. 45, Tenebrae, Audition.
**https://www.jstor.org/stable/44018885

A maga idejében bizonyára botrányos és fülledten erotikus volt. Szó se róla, Sharon Stone hatalmasat alakít benne, gyakorlatilag egyedül elviszi a hátán a filmet. Minden más, ami nem Sharon Stone, viszont vagy érdektelen, vagy gagyi benne. A rendőrök közötti párbeszédektől, és a "kemény nyomozás"tól például a hideg futkosott a hátamon. És Michael Douglastől is. Nem hiszem, hogy a rendőrségnél megtűrnének egy ennyire féktelen, nyers és agresszív embert, hacsak nem valami csókos.

Tizenéves korom tiltott gyümölcse, idővel megnézhettem és a kedvencemmé vált, még DVD-n is megvettem, sőt a második részt is. Az első épp most lesz 30 éves és megunhatatlan. Öt év után néztem meg, amelyben a szereplők szerint benne az évszázad d****a. spoiler

Nyilván látni akartam tiniként, akkor ez volt a menő, #nem a szürke.# Mai szemmel már nem akkora eresztés, de még így is élvezhető, sikerét főleg ama bizonyos kultikus jelenetnek köszönheti, mikor is Stone kisasszonyt kihallgatják. Filmrajongóknak és az erotikus filmek kedvelőinek várólistára való!

Egy fekete és egy fehér Lotus Esprit. Kevés menőbb dolog volt ennél 92-ben.
Egyéb látványosságokról nem is beszélve… :)

Ez a film nagyon okosnak tettette magát, pedig valójában….nem volt annyira az. A hype-ot értettem én a macska-egér játék miatt, meg azért a híres jelent miatt, amit nagyon megmosolyogtam, mert beugrottak a paródiák de a film annyira nem jött be.
Tripplehorn-t meg bármikor bárhonnan előbb hazavittem volna, mint Stone-t, de ez már csak ízlés kérdése. :)

Igazából, nem volt rossz. Jó sem, de érdekes volt.

Ez nagyon beteg!