El tesoro de las cuatro coronas (1983) 50% 1★

Sokadszorra írok már erről a filmről, de sosem tudok vele kapcsolatban következetes maradni. Szigorúan a lényegre törekedve természetesen egy vacak, egy teljes mértékben felejtős B, vagy inkább C kategóriás trash klasszikus, de én mégis kitartóan keresek benne valamit – és hát aki keres, az sokszor talál is.

Itt kezdődött anno a bizarr kapcsolatom Tony Anthony-val, a szegény ember nem is tudom, kijével. Különös hősfigura ő: nem vonzó vagy szép férfi, nem különösebben tehetséges színész, de kőegyszerű kiállásában van valami, amit szeret a kamera. Ezzel ő is tisztában van, így a saját maga által gründolt sztorikban mindig okosan igazítja az eljátszandó karaktereket. Nézzük csak meg itt a film másfeledik percében, ahogy végigpásztáz rajta a kamera: veszkó csizma, fehér nadrág, piros bőrkabát, barna bőrkesztyű, cigaretta – ezt a szerkót tudni kell viselni! Tudja, mi áll neki jól és mi nem, ez különösen a westernjeiben feltűnő, amik egyébként a hatvanas években jók is voltak. Nekem imponál ez a fajta mértékletesség, amikor egy ilyen sokféle alkotói procedúrában részt vevő ambiciózus fickó ismeri a határait, és nem kontárkodik bele például rendezésbe – pedig szinte csak az hiányzik a repertoárjából, sőt, ex-zenész létére a soundtrackeket is másokra bízta.
Na de a film… első blikkre ez bizony büntet. Egy rettentően buta és primitív, öntörvényű sztori, amit jószerével két-három ötletre húztak fel. Valószínűleg megvolt a plafonon mászós, meg a középkori váras jelenetsor ötlete, és kellett egy történet, amibe ezeket bepakolhatták. Ugyancsak meghatározza a film stílusát ez a bizonyos 3D filmezési és vetítési eljárás, amiből ma már természetesen semmit sem érzékelünk, csak a hülyébbnél hülyébb kamerabeállásokat, amikbe félpercenként beleszáll valami – kétszer megismételve, aztán harmadjára még be is lassítva, hátha valaki szívrohamot kap a nézőtéren. Látványosan minden, még a jelenetek folytonossága is alá van rendelve a vizuális körítésnek, néha joggal érezhetjük úgy, hogy technikai demonstrációt nézünk.
Na de akkor miért nézem meg ezt a cuccot időről időre újra és újra? Bevallom, egyrészt mert borzongató gyerekkori emlék, másrészt mert a bugyutaság és az öncélúság között egyensúlyozva a mozi eléri a kívánt hatást. Az első húsz perc a várban mindenféle nevetségesség ellenére vizuális művészet a köbön, egyúttal a kalandfilmes műfaj egyfajta stilisztikai esszenciája. Ahogyan Anthony is tökéletes a szótlan, menő, de félpercenként mégis berezelő kalandor bőrében. A plafonmászás jelenetsora lehetne egy kémfilm csúcspontja. A színészek rendben vannak, Morricone élete egyik legjobb, sajnos elfelejtett soundtrackjét rakta ide össze, ami ráadásul elképesztően penge szimbiózisban van a film stílusával, hangulatával és vizualitásával. A horror-faktor pedig elképesztő, ha akar, A négy koronaékszer titka veszedelmesen undorító, meghökkentő és nyomasztó is tud lenni – azért egy 16-os karika még ma is bőven elférne rajta.
Végül pedig, ami a szememben rehabilitálta, és ennek a pontozásnál is lesz nyoma: az elmúlt egy évben megnézett Dario Argento mozik és különösen Lamberto Bava Démonok című horror-klasszikusa meggyőzött arról, hogy túlságosan ezzel a filmmel sem kell szigorúnak lennem. Nagyon más idők nagyon más sztenderdjei szerint elkészített alkotásról van esetében szó.

Bűnös élvezet, nosztalgia és kuriózum egyszerre A négy koronaékszer titka. Ha valakinek felkeltette az érdeklődését, biztos megtalálja majd valamelyik videómegosztón, maximum majd kikapcsolja az első húsz perc után.