Egy vödör vér (1959) 76% 5★

A fene se érti már ezt az egész Roger Corman-jelenséget: a fickó ócska horrorokkal és tömeggyártott kacat filmekkel kezdte, látszólag néha telibe találta az ihlet és tudott maradandó értékeket vinni a mozijaiba (Machine-Gun Kelly, Az utazás), néha pedig megvolt a nagy gondolat, mégsem tudta értelmesen kivitelezni, vászonra vinni azt (Teenage Caveman). Mint most kiderült, alkotott ő kultikus mesterművet is – ez lenne az Egy vödör vér, amiben vér helyett valójában tíz kiló agyag borzolja a kedélyeket, de maximálisan kiszűrődik belőle Corman mondanivalója az őt körülvevő világról, kulturális közegről, illetve a művészet kiértékesítéséről.

Kezdjük talán ott, hogy az Egy vödör vérre gyakran hivatkoznak fekete humorral dolgozó horror-vígjátékként, de vígjátéki él valójában nincs benne, inkább groteszk fordulataival próbálja nevetségesen abszurd és nyugtalanító módon kifacsarni a sztoriját. Nagyon erős előérzete ez a film az általam kultivált Lidérces óráknak, úgy hangulatában, mint a szobrászattal kapcsolatos borzongató-faktorában. A feldolgozott történet afféle spirális szerencsétlenség-halmaz, amiben egy elszánt, törekvő ember egyre nagyobb és nagyobb ostobaságokra, majd gaztettekre kényszerül. Esetünkben a kissé egyszerű, de az ötvenes évek beatnik kultúrájának szívében ténfergő Walter szeretné megélni a bohém művészek gondtalan, nagy érzésekkel, de még inkább elismeréssel teli mindennapjait, ám ujjai között minden elszántsága ellenére sem akar megszületni a vágyott nagyszerű szobor, amíg véletlenül egy halott macska nem kerül az agyag alá…
A tény, hogy Waltert ezután egy szerencsétlen véletlen, majd a művészpártolók bíztatása tovább lökdösi előre ezen a sötét, egyébként az őrület felé vezető úton, egyfajta pálcatörésnek is tűnik a modern kultúra fölött: a művészet kiárusítható, értékét valódi értékként, pénzben is ki lehet fejezni, a műpártolók és úgyszólván ítészek pedig rögtön komplett kollekcióra tartanak igényt Walter remekműveit látva – igaz, elektromos gitár helyett ezúttal még szaxofon festi alá a nyugtalanító közeget, félreérthetetlen intés ez a jövő felé. Legyen a művészet bármennyire forradalmi, lázadó, az ellenkultúra szószólója, a kapitalizmus kritikája, végső értékét mindig anyagiakban fogják meghatározni, eladott példányszámokban, az aukciókon leütött legmagasabb licitekben, a megváltott jegyek és belépők számában…
Mindezen túlmenően a film görbe tükröt tart az egész művésztársadalom elé, különösen annak álszent és túljátszott bohém magatartása kapcsán, mely félreértésekre és tévképzetekre ad okot a laikusok és az ambiciózus feltörekvők számára. A film elején látható szavalat, bár tud hatást gyakorolni a nézőre még ma is, valójában tökéletes paródiája a pódiumon nagy szavakkal potom pénzért – hangulattól függően – mindent vagy semmit sem elmondó művésznek. Különösen találónak tűnt ezt látni most, néhány nappal a friss hír után: a művészettörténészek közül egyre többen kérdőjelezik meg Marcel Duchamp szerzőségét a híres kiállított piszoár kapcsán…
Az Egy vödör vér kapcsán végezetül szeretnék még megemlékezni Fred Katzról is, aki általában nem túl nagy odaadással, de gépies lendülettel gyártotta a zenei háttereket Corman filmjeihez. Ezúttal nagyon odatette magát, a mozi néhány zenei témája egyenesen lemezre illik, és Paul Horn szaxofonos is megmutatja magát a filmben – ő Katz visszatérő partnere volt Chico Hamilton kvintettjében, de egyébként is rengeteg helyen zenélt a nyugati parton, úgyhogy még az eljátszott szerepében (bár inkább cameo ez) is maximálisan hiteles. A film zenéje túlzás nélkül fölöttébb jól sikerült!

Jó film az Egy vödör vér, Corman hírnevétől és a vele kapcsolatos prekoncepcióktól függetlenül is bőven megérhet egy nézést bárkinek.