Egy házasság helyzete (2019–2022) 76% 39★

Nagyon tetszik az egész koncepció, a színészek és az, hogy a dialógusokon van a hangsúly, amiről semmi de semmi nem tereli el a figyelmüket.
Az első évad párosa és a második évadé is teljesen hiteles, nagyon remélem, hogy lesz még.
Nem gondoltam volna, hogy 10 perces epizódokba bármi is belefér, és mégis.
Zseniális!

Nagyon jó kis sorozat, tetszik a koncepció. Igazán realistán mutatja be a házasságot, annak minden szépségével és hibáival. A két szereplő csodásan alakít. Egyben is le lehet darálni, összesen 100 perc, mint egy átlagos film.

Nagyon ígéretesnek tűnt a leírás alapján, de nálam több ponton is megbukott ez az egész. Egyrészt nem éreztem, hogy ez a két ember egymáshoz tartozna, nem éreztem a kémiát közöttük, azt az összeszokottságot, amit 10 éves házasoknál már érez az ember (sőt pár éves házasoknál is). Másrészt nem éreztem a haragot és a konfliktusokat sem sokszor. Ahogyan mennek a részek, időnként megjelennek mind az összeszokottság, mind a konfliktusok érezhető módon, de messze kevesebbszer, mint amennyire szükségem lett volna, hogy átérezzem a házaspár helyzetét. Lehet, a nagyobb érzelmek hiányoztak, mert az egész egy kicsit sótlan az utolsó pár részig.
A párbeszédek nekem erőltetettek voltak sok esetben, ok nélküli filozofálás. Időnként tudott könnyed is lenni, és viccesen félreérthető is, de legtöbbször csak már untam, hogy „jó-jó, értem, hogy ti értitek, de mi a lényeg?”
A színészek jók, az ötlet jó, ezek megérnek valamennyi pontot,de nekem ez kevés volt.

Egy házasság válságáról szól ez a sorozat, de sajna főleg felszínesen. Inkább megmarad a semmiről se szóló dumálgatások szintjén ahelyett, hogy komolyan előtérbe állítaná azokat a problémákkal, ami a két párt foglalkoztatja. Rosamund Pike és Chris O'Dowd jól játszanak, de a forgatókönyv semmilyensége miatt nem igazán jön át, hogy karaktereik miért szeretik vagy épp miért utálják egymást. Szóval érdektelen, és nem túl maradandó.

Uh, ez elképesztő erőltetett, unalmas, túlfilozofált, élettelen. A pár mintha sose találkozott volna még, semmilyenek voltak. Két idegen. (Oké, hogy eltávolodás meg minden, de egyszerűen semmilyen kapcsolat nem volt köztük.) Mintha két nagyonbölcsész papírbábu gyakorolna egy pocsék színpadi szerepet. Elvesztegetett 100 perc.

Érdekes módon én ezt egy filmmé összevágva láttam, ami az Imdb szerint nem is létezik.
Talán ez volt a baj, hogy egyben sok ennyi ideig ezt a két embert hallgatni, ahogy beszélgetnek ingerszegény környezetben. Többet vártam a Frears-Hornby párostól, valami ütősebbet annál, hogy megcsaltál, és most ezért terápiára járunk, dramaturgiailag nincs(enek) csúcspont. Unatkoztam, na.
Persze, aki hasonló helyzetet átélt, annak érdekes lehet.

2. évad
Mivel az első évadról nem írtam nektek, most pár szóval azért ezt is pótolom.
Amikor hallottam róla, hogy a zseniális Nick Hornby-nak még egy könyvét adaptálják „vászonra”, és ráadásul a szintén zseniális Stephen Frears rendezi, tudtam, hogy ezt látnom kell, bármi lesz is. Hab volt a tortán, hogy Rosamund Pike és Chris O'Dowd főszerepel benne.
A koncepció egyszerű: a főszereplők egy pár, akik párterápiára járnak, és erre várakozva beülnek egy egységbe. Ezt az 5-10 percet figyelhetjük meg. Mindkét évad 10 részes, és ahogy írtam, a részek végtelenül rövidek. Tehát végtelenül gyorsan darálható, illetve rövid bármi közben is belefér, nem kell fél-egy órát ébren maradni, közlekedni vagy bárakármi.
A második évadban, ami az alapötletet leszámítva teljesen független az elsőtől, antológia jellegű. Ebben már nem kevésbé érdeklődésre érdemes Patricia Clarkson és Brendan Gleeson szerepelnek. Jellemükből, életkorukból és élethelyzetükből is adódóan ők másféle problémákkal néznek szembe, mint az első évad fiatalabb párja. Ellen és Scott már életük nagy részét együtt élték le, családot és egzisztenciát hoztak létre együtt, és most az a kérdés, amit meg kell oldaniuk, hogy mi jön ezután. Kvázi a nyugdíj után. Hogyan akarják tölteni azokat az éveket, amikor már nem dolgoznak, de még mindig tehetnek szinte bármit, újradefiniálhatják magukat, koncentrálhatnak újra saját magukra. Készen van már vajon ez az út, vagy még mindig megváltozhat bármi?
A pár kríziséhez a remek hátteret egy nagyon mai kávézó adja, és a kávézó tulajdonosa és baristája, Jay. Harmadik szereplőként mind a kávézó maga, mind pedig Jay olyan párbeszédet folytat a főszereplőkkel, amik remekül világítanak meg fontos dimenziókat és mutatják meg a párkapcsolat aktuális státuszát, valamint Ellen és Scott hozzáállását egymáshoz és a világhoz.
Ezek a rövid, néha habkönnyű, néha mélyebb, ritkábban humoros és gyakrabban érzelmes beszélgetések anélkül tudnak sokat mondani a házasságról, hogy szájbarágóssá válnának. Mutatja a sértettséget, hogy ilyen helyzetben, mikor a levegőben van az elválás, sáncokat emelünk és toborozzuk az embereket, akik az oldalunkra állnak, és nehezen látunk túl ezeken és vesszük észre a másik felet a saját maga sérülékenységében és mondanivalójával. Szól a változásról, az értékekről, a világnézetről, természetesen magáról a házasságról és a párkapcsolatokról, a harcról és az elengedésről. Nagyon értékes, mozifilmnyi idő, melyből nekem kiemelkedett a hetedik és a kilencedik rész.

Az egész koncepciót nagyon szerettem. Mi történhet 10 perc alatt egy terápia előtt egy teljesen hétköznapi bárban? Jókat nevettem rajta.