Drága papa (1989) 84% 10★

Ez egy nagyon szép, nagyon érzelmes film.
Úgy jött velem szembe, hogy édesapám megnézte és könnytől csillogó szemmel, meghatottan ajánlotta nekem, de azokkal a könnyekkel, amik inkább a szívet áztatják, soha nem gördülnek végig az arcon. Akkor döntöttem el, hogy nekem látnom kell. Sokáig halogattam, valamiért féltem tőle, de kár volt. Most ugyanazok a könnyek gyötörnek engem meghatottá, amik soha nem folynak végig az arcomon. Elgondolkodtatja az embert a családjáról és a szeretett emberekhez való tényleges viszonyáról. Olyan kevés kell a boldogsághoz, még, ha néha ez soknak tűnik is, nem kell mást tenni csak figyelni egymásra, csak szeretni maguknak és a körülöttünk levőket.

Nem tudom, hogy sikerült engem idáig elkerülnie ennek a filmnek, de nagyon örülök, hogy végül most mégis rám talált!
Igazi szép ríkatós film! de ez most valahogy mégis jól esett…

Csont nélkül tetszetős, úgy ahogy van. Megvolt a könyv, előttem van a cím és borító is, de hogy miért nincs jelölve a molyon, nem tudom. Nem olvastam, és most már nem is olvasnám, regényben nehezen élem túl a drámát, ezért is biztosan jobb, hogy ezt a történetet olvasás helyett néztem (ilyen jó rendezésben és színészekkel).
Jack Lemmont az elején nem ismertem fel, de az is biztos, hogy Olympia Dukakisra koncentráltam inkább, és az első percekben átadott információkra: hogy milyenek (is lehetnek) az időskori átlagos hétköznapok egy házaspár életében.
A sztoriról mindenfélét fantáziáltam az első 10 percben, amikor ránéztem az adatlapra, és a leírást is elolvastam. Majdnem a film felénél járunk, amikor kiderül, hogy spoiler, így az itteni leírás sajnos nem csak hogy spoileres, de el sem indítja azt keretet, amit viszont bezár az utolsó mondatban: a baj a máskor széthúzó családtagokat is összehozza. Elég lett volna a kerettel foglalkozni pár mondatban, és kihagyni a spoilert, hogy mivé fordul később a sztori. Mert a baj azzal kezdődik az első 5 percben, hogy a mamát (O. Dukakis) szívrohammal kórházba viszik, és ezért az aggódó „gyerekek” rögtön a szülőkhöz utaznak.
A teljes játékidő leginkább a szülő-gyermek kapcsolatról és az idős korról, pontosabban az idős korban egymáshoz már fásultan kapcsolódó, de törődő és frissülni vágyó felekről szól. Arról, hogy mennyire megszokottak a vágányok: – Nem találom a pizsamámat. Nem tudom, hogy hová tette anya? – Ezt a papa mondja a fiának lefekvés előtt, és bár nem egy magatehetetlen öreg, de mégis kiválóan lejön a jelenetből, hogy a rutinból hirtelen kivont ilyen szintű törődés milyen fennakadást okoz abban a személyben, akinek minden nap megmondja másvalaki, hogy hogyan jó neki. Nem vitás, hogy a hogyannal nincs sok baj, mert az nem rossz, egyszerűen csak nincs benne a saját felelősségével meghozott döntés, és a folyamat okozta sikerélmény. Ezt a rutint másvalaki rakta össze, és a társ csak végrehajtó éveken keresztül. (Végeredményben ez nyugodtan vezethet oda, hogy ez a láthatatlan súly szívpanaszt okoz abban a testben, akit ez a teher évtizedek alatt terhel. Bár nyilván azt sosem érezte, és ha mondanák neki, be sem látná, hogy a magához rántott felelősség igenis terhelte. Ugyanez a túlgondoskodó feleség-típus jelenik meg markánsabban a Bakancslistában, csak abban nem fut ki arra a tartalom, hogy a feleségnek lennének eü-i problémái.)
A néző számára rögvest az első 10 percben irányba állnak a fentiek a kórházi jelenetben: mamából itt-ott cső lóg ki, de a hozzá látogatóba érkező fiának parancsba adja, hogy a papának a szívrohamról egy szót se, mondja azt, hogy valami belgyógyászati problémája van. Hozzáteszi a fiának, hogy hol ehet a városban, és mi van otthon a fagyasztóban.
Olympia Dukakis csodálatos, a kórházi ágyról egyszerre jön le a határozottság, elesettség, gondoskodás.
Majd John (Ted Danson) a kórházból a szülői házba megy, ahol a papa azon túl, hogy a pizsamáját nem tudja, hol találja, nem felejti el mondani a fiának, hogy elromlott a fűtés az emeleti szobában, és még egy takarót használjon.
Néhány perccel később számomra megint jön egy hangsúlyos jelenet, melyben a két testvér, Kathy és John kávéznak (? bár este van, de tény, hogy Kathy valami tejszerűséget önt John csészéjébe) és közben beszélgetnek, és ugyanazt az automata gondoskodást veszem észre Kathy mozdulataiban, amivel a film indul, az anyjuk részéről. Információt cserélnek, mindketten reflektálnak az egymástól hallottakra, de John csészéjének tartalmi összetételéről nem John gondoskodik, és Kathynek ezzel nemhogy nincs problémája, hanem (mivel tudja, hogyan issza John) addig a műveletig látja el az innivaló összetételét, amíg a csészéből már csak inni kell az innivalót.
Néhány pillanattal később el is hangzik – csak akkor már John az apjával beszél –, hogy mióta elvált, étteremben eszik. És egy bájos rövid jelenet jön, amelyben a papa és fia végrehajtják az első gépi mosást.
Ezután megint jön egy labda, a mosodából kijönnek, mennek az autóhoz, közben kiderül, hogy mindig a mama vezet, és már nagyon régen lejárt papa jogsija, és minél tovább hanyagolta az ügyet, annál biztosabb lett, hogy megint le kell vizsgáznia vezetésből, de mindig félt a megbukástól, úgyhogy nem is próbálkozott.
Nem telik el 2 perc, már másnap reggel van, Johnt reggelivel lepi meg a papa, mindent az asztalra készít. A kínálatból John a kukoricapelyhet választja, tányérjába szórja, de hozzá a tejet már a papa önti. 24 perc telt el, és mindegyik egy aranybánya, akkor is, ha egy szót se szólnak közben. Éppen ezek miatt olvasható ki a papa igénye egyrészt az autonómiájára, másrészt amint elkezdni gyakorolni ezt, máris átlép a másik térfelére és gondoskodóvá is válik.
Nem az Augusztus Oklahomában-féle családi összeröffenéses dráma, nincsenek régóta hurcolt sérelmek, a fókusz egy olyan egész jó élet végig élésén van, ami a család megteremtésén és egységben tartásán alapult. A drámai ív akkor repül magasra a film közepén, amikor (lásd leírás) kiderül a papa rosszindulatú daganata, és az orvos (J T. Walsh) annak ellenére közli a papával, hogy mi a baja, hogy John kifejezetten kéri rá, hogy ne tegye, mert majd ő megmondja. De tulajdonképpen nem ugyanezt látjuk az elején a másik kórházi jelenetben, amikor az anyja hasonlót kért tőle, és neki nehéz volt teljesítenie?
Eddig a pontig az van felépítve, hogy John ahogy kiszakadt a munkából, elkezdi újra felfedezni a maga helyét a családban, újra megismeri a szüleit, rácsodálkozik a kapcsolatukra. Ezután változnak az erőviszonyok: spoiler Végespoiler: spoiler