Csontok meg minden (2022) 65% 67★

Maradt hiányérzetem és az esti 8-at 7-re módosítanám. Most, hogy hosszan és biztonsággal kialudtam magam és tiszta az agyam, látom a hibáit.
Egyfelől a szereplőket nem dolgoztatták meg tehetségükhöz mérten. Chalamet – szegény, a kollégáim nagyon utálják, persze vele egyidős férfiak – zsenialitása ugyan kiütközik, és le sem tagadhatná, hogy korosztályának legfényesebb színészcsillaga, de attól még a forgatókönyv alkalmatlansága nem engedete szabadjára, nem kapott elég teret a bizonyításra. Ugyanígy vagyok Taylor Russell-el (atyám, mennyire megkapó ez a nő), akit én szégyenszemre eleddig nem ismertem. Valamiért a karakterét bebörtönözte az írója és sem evidens célokat igazán, sem lehetőséget nem hagyott számára. A kannibalizmus nélkül is érthető lett volna a film, ezt kell, hogy mondjam. Így viszont, erőltetett a sztori ezen része. Az egymás húsának felzabálásának szimbolikája, mint a legmélyebb szerelem szimbóluma, bocsánat, de számomra elcsépelt már. Ha pedig… egymás felzabálása. Nem lehetett volna mocskosabb? :) Igazán belefért volna.
Kissé gyáva, a témával rendkívül óvatosan bánó, lábujjhegyen járó alkotásnak tartom.
Chalamet miatt egyelőre maradok a 7*-on, de majd még meglátjuk, lehet, hogy csúszik lejjebb is.
(Rylance jézusom. Kivert tőle a víz, remek volt!)

Ne tévesszen meg a kannibalizmus címke, ez tulajdonképpen egy romantikus, coming of age film, ötvözve a road movie jelleggel. Az, hogy éppenséggel néha embert is esznek, hát… Mindenkinek akadnak problémái az életben.
Ha most azt gondoljátok, cinikus vagyok, vagy viccelek, nos, nem: az emberevést tényleg úgy kezelik itt, mint a különc, helyét nem találó tinédzser belső konfliktusát.
Timothée Chalamet a lélekállatom, szívem egyetlen kis gumicukra, és ezúttal is olyan jól hozta a karaktert, hogy felváltva hol sajnáltam, hol undorodtam, vagy épp féltem tőle.
Egyébként meg igen véres, helyenként undorító: ha nem bírod a gore-t, eszembe ne jusson megnézni!
spoiler
Bővebben itt: https://magazin.apertura.hu/film/az-vagy-akit-megeszel-…

Luca Guadagnino a mesteri Suspiria remake után egy kifejezetten hosszadalmas, de annál hatásosabb road movie-ba oltott szerelmi drámát hozott, meglehetősen groteszk körítéssel, hangulatos helyszínekkel. Apránként bontakozik ki a két fiatal személyes háttérsztorija, lényeik erősen komplikált élethelyzete, Timothée Chalamet és Taylor Russell között kézzel fogható a harmónia, Mark Rylance pedig kiszámíthatatlanságában tud ijesztő lenni.

Kulonleges kis romantik road movie.
Szerettem.

Régóta kerülgettem ezt a filmet, de Timothée miatt mindenképpen meg akartam nézni (hogy ne mindig csak a cukifiút vagy épp a harcos Dűne-karaktert lássam). Erősen tartottam tőle, hogy komfortzónámon kívül lesz, és nem is tévedtem, viszont nem tudom, mennyire volt jó ötlet egy napon nézni a Saltburn (2023) – nel, ráadásul közvetlenül utána. :D
Őszintén szólva semennyire sem tudtam ezzel a „road-trip” történettel azonosulni, se a szerelmi szállal, gyakorlatilag semmivel sem. Egy jelenet tetszett összesen, amikor a tájat bámulva őszintén beszélgettek és Timothée mesélt az apjáról.
De minden más egy gusztustalan vérontás volt a filmben és ezen sajnos Timothé színészi játéka sem tudott segíteni (bármennyire is kedvelem őt).

Feszült drámai szerelmi történet. Film az egyediségről, önmagunk elfogadásáról, elfogadtatásáról véres köntösben. Szerettem nézni, Timothée Chalametet jó volt ilyen szerepben látni, határozottan balanszban volt minden.

Provokativ, sokkoló darab. Az emberben hamar felmerül, hogy ez csak egy módon érhet véget, illetve a szerelmi szál hozza magával a nyilvánvaló kérdést. Megmondom őszintén nem olvastam előre a filmről semmit, a rendező korábbi munkái miatt indultam ennek neki. Tulajdonképpen szépen becsatlakozik a korábbi filmjeinek sorába, akár tekinthetjük az I am love horrorverziójának is. Súlyos film, a műfaj kedvelőinek mindenképp megér egy misét. A főszereplő hölgy nagyon ösztönös játékot hoz, és az általam eddig kevésbé kedvelt Chalamet is jól társul ehhez.

Művészieskedő, gusztustalan, röhejes bugyutaság.

Zseniáls, kötelező alapmű.

Mark Rylance félelmetesen weird, Michael Stuhlbarg pedig egyenesen hátborzongató abban az egy jelenetben, amiben játszik. Viszont bevallom, hogy a horror-szál nélkül szerintem nálam nem működne ez a történet. Akkor max egy erős közepes lenne.