Company (1996) 80% 1★

Az első fél órában már fogalmaztam is magamban, hogy megint milyen jót fogok pocskondiázni és majd jól lehúzom az egész produkciót, hogy mennyire hamis volt és különben is Mendez inkább rendezzen Bondot, sőt inkább azt se… na de nem. Erről szó sincs. Megerőszakoltam az agyamat, hogy ne egyfolytában a 2007-es Broadway verzióra asszociáljak és ne hasonlítgassam már a színészeket, ki hogy keltette életre a karakterét. Na amikor ezen túlléptem, már tudtam élvezni a hátra lévő majd’ két órát. Néztem is, hogy mitől hosszabb a brit verzió, amikor nyilvánvaló, hogy a szöveghez nem nyúlhattak hozzá. Kiderült, hogy a két felvonás között bevágtak egy Mendez-Sondheim interjút. Ó, teljesen oda meg vissza voltam (egy csillag az odáért, egy csillag a visszáért).
Ami a darab erősséges volt, az a brutálisan jó koreográfia. Ez leginkább a Side by Side by Side-nál jött át, ami jóformán egy kokainmámoros tombolás lett. Kérdés, hogy ez jót tett-e a dalnak? Hm… nem!
Nagy bánatomra két nagyon jelentős rész is elég haloványra sikerült (az egyik a „mi lett volna ha” elmélkedés, a másik a homokos rész, aminek nincs köze a vízparthoz). Hogy ez a színészek hibája volt-e, vagy a rendezőé, nem tudom eldönteni, de olyan hangsúllyal folytak ezek a párbeszédek, mintha csak a bevásárló listát beszélték volna meg. Kár érte.
Ha rászánom magam, majd megnézem a 2011-es verziót is (de az eleve mélyről indít). Sajnos a Dean Jones-féle verzióról nem találtam kópiát, sem a John Barrowman-es 2002-es produkcióról. Miért nem lehet a színházi előadásokat megőrizni az utókornak?! :-((
***
Ki kell egészítenem az értékelést (miután aludtam rá egyet): áááá egyszerűen muszáj összehasonlítanom a 2007-essel, tudtam, hogy nem bírom ki :-) Szóval a brit verzióra tényleg rá tudom mondani, hogy comedy volt, míg a Broadway-es esetében kézzel lábbal tiltakoztam, hogy nem az. És valószínű ezért (is) volt számomra gyengébb a brit. Nálam ez a téma nem a vicces kategóriába tartozik. Persze, ha házas lennék, akkor nem így gondolnám. A brit Bobby végig full laza volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy annyira görcsölne a házasság témája miatt. Inkább a leszarom, iszom, b..szok, füvezek kategória volt, így aztán tényleg elidétlenkedte az egészet. Ellenben az amerikai kubai karakterrel, aki totálisan freak out volt és tökéletesen bemutatta milyen idegbajossá tud válni az ember ha egyre több gyertyát kell elfújni a szülinapi tortán és még mindig egyedül van. Ez az állapot kellett, hogy a záródal (a Being Alive) akkorát szóljon, hogy szétrobbanjon az egész színház. Na ezt hiányoltam a legjobban a brit verzióból.