Café Lumière (2004) 83% 7★

Hou Hsiao-hsien japán-tajvani drámája egészen különleges alkotás. Annyira minimalista, látszólag totálisan felesleges részletekben elvesző, a távolságtartó szemlélődést a saját maga kis útjának, nézőpontjának kijelölő, aprócska pillanatképek megigéző egyvelegében kiteljesedő filmremek, hogy még a megtekintése után három nappal is teljesen a hatása alatt vagyok.

Pedig aztán nehéz sokat írni erről a mozgóképről. Mármint konkrétumok szintjén. Egy fiatal hölgy sétáit és egyéb ténykedéseit követhetjük figyelemmel, és hát most az jönne ideális esetben, hogy leírnám vázlatosan, hogy miről is szól a film, de ez most szinte teljesen lehetetlen.

Ez egy meglepően személyes (személytelen), és talán a visszafogottságának is köszönhetően igazán felkavaró (unalmas) portré a főszereplőről, a különösen magányosnak tűnő Yôko-ról. A Café Lumière egy hihetetlenül egyszerű mozgóképes portré. De annak valami bámulatos. Viszont akkor most aztán döntsem el ugye, hogy milyen is valójában – pláne ha már írok róla… Nos, ez azt hiszem most leginkább rajtunk, rajtatok, azaz a nézőkön múlik.

Nem nagyon tudom, hogy miért is kapott el ez ennyire. Ezt az érzést nyilván nem a cselekményének, nem a tartalmának, nem a benne látható heves vitáknak, és végképp nem a drámai csúcspontok szorító ölelésének tudhatom be. Hiszen ezekből most nincs itt kérem semmi. De tényleg semmi.

Rengetegen élünk egyedül. Sokan vagyunk magányosak. Talán egy kicsit mégis mindannyian egészen másként éljük meg ezt az állapotot, élethelyzetet. Ezerféle árnyalata lehet a magánynak. De egy biztos. Sokszor hiába ez az oltári nagy szabadság, hiába a választások, opciók szinte végtelen számú lehetősége, igazából a legtöbbünknél teljesen rutinszerű és unalmas napok követnek hasonlóan érzelemmentes, de talán legalábbis valamiféle biztonságot nyújtó napokat.

Ennek a lassan csordogáló, sehová sem tartó történetnek köszönhetően válik igazán karaktercentrikussá a filmünk. Egy csomó hézag, kérdőjel lehet közben benned, de aztán valamikor a megtekintése közben jó esetben elengeded őket, majd elkezded inkább ezen résekbe szépen beillesztgetni a saját lelked még mozgatható, aprócska kis darabkáit.

Amitől tényleg meglehetősen bátor ez a mozgókép, hogy kicsit olyan, mint egy ajándékba kapott, érintetlen kifestő. Kerüli a drámaiság nem csupán minimális fokozását, hanem annak akár csak pusztán előtérbe helyezését is. A főszereplőnk ide-oda megy, néha vált pár szót vagy mondatot valakivel, de igazából annyira jelentéktelen mindegyik, hogy így visszagondolva is megmosolygom, hogy mindezek ellenére is mennyire jól éreztem magam közben.

A teljes kritika / ajánló:
https://www.hidegnyomon.hu/2024/05/07/cafe-lumiere-2003/