Bosszúvágy (Bosszúvágy 1.) (1974) 73% 41★

Klasszikus bosszúfilm, ahol Charles Bronson igazságot teremt New York utcáin.
Mindenképp érdemes megnézni, bár mára a története sok újdonságot nem tud mutatni.
A játékidőt jól kihasználja, bár nekem az eleje kicsit gyors volt.

Mai szemmel nézve talán már nem annyira veszélyes, de még mindig elgondolkodtató film. Az efféle mozikat látva kéne néha önvizsgálatot tartanunk, igazságosak vagyunk-e, amikor az amerikaiak fegyverrajongó, fegyvertartás-párti, az önvédelem jogához megrögzötten ragaszkodó attitűdjét és világszemléletét megvetjük vagy lenézzük. Minden éremnek két oldala van.

És kétségtelennek tűnik, hogy a hetvenes évekbeli nagyvárosi mindennapokban sérelmet elszenvedő polgárok számára a Bosszúvágyban elmesélt történet több lehetett kétes érzésekre és nem teljesen megalapozott(?) félelmekre apelláló hatásvadász erőszak-orgiánál. Ezt legalább részben alátámasztandó, a film egy westernekből, bűnügyi és háborús filmekből jól ismert, alapvetően nem a békés természetével hódító színészt helyezett a középpontba, és olyan kiszolgáltatott helyzetbe sodorta a karakterét, mint korábban soha. Bronson a maga kőből faragott egyszerűségével azt meséli el nekünk, miként válik egy megrögzött pacifista az őt ért tragédia hatására törvényen kívüli bosszúállóvá (erről még később bővebben). Kersey „kalandjainak” ezen felül szerintem két érdekesebb vetülete van.
Egyrészt hiba volna őt igazságtevőnek nevezni, hisz a film belső logikája alapján csupán olyan támadókat lő agyon, akik gyakorlatiasan képesek lennének kioltani az életét, sőt ezzel fenyegetik őt (újabb érdekes vitatéma tehát ez a jogilag valószínűleg aránytalan, de józan paraszti ésszel nehezen elvitatható önvédelem), illetve a folyamatos, még csak nem is kiprovokált önvédelmi helyzetek miatt Kersey még az önbíráskodás amúgy nagyon csúnyán hangzó vádjával sem illethető. Ez nagyon érdekessé teszi a filmet: a főhős végig védekezik, sosem támad, nem is világos, vádolható-e egyáltalán bármivel azon kívül, hogy az események helyszínét elhagyva újra és újra elébe megy a bajnak – bár végső soron nem tesz mást, mint sétál az éjszakai utcákon…
Itt jön a második sarokpont: nekem őszintén szólva gyanús, hogy New York ennyire élhetetlen azért nem lehetett a hetvenes években, hiába sugallja ezt szinte minden második film a korszakból. Ha azonban Hollywood tényleg felnagyította az erőszak mértékét, a lakosság annak való kitettségét, akkor tulajdonképpen állnak azok a vádak, miszerint akár a Bosszúvágy, akár más mozik káros hatást gyakoroltak a korabeli erkölcsre. Sugalmazásuk, miszerint az egyszeri polgárnak joga van fegyvert tartani és megvédeni magát, a tömegességnél fordul visszájára. Az ellenőrizetlen, korlátozatlan fegyvertartás törvényszerűen emeli az erőszakos, immáron fegyveres bűncselekmények számát, így valahol jogosnak tűnik a kontra elképzelés is, miszerint minél kevesebbeknél van lőfegyver, annál jobban kordában tartható a velük elkövetett bűncselekmények mértéke is. Tegyen igazságot, aki mer!
A filmmel kapcsolatban: erőszakos, de néhány korszakos krimi-klasszikusnál nem erőszakosabb darab a Bosszúvágy, de komoly hangvétele miatt fajsúlyosabbnak tűnik a hasonló húrokat pengető, de a szórakoztató faktort jobban hangsúlyozó Piszkos Harrynél. A néző számára nem kínálja fel az igazságérzet kielégülését, hisz a főhős semmilyen folyamat végére nem tesz pontot, bosszúja nem ér célt, sőt, a film végére több erkölcsi problémát vet fel, mint konkrét állásfoglalást. Egyértelműnek tűnik azonban, hogy Bronson elhibázott választás volt a főszerepre, és ő maga nem látott többet a karakterben a nyilvánvalónál. Mint írtam fent, azt kéne nekünk bemutatnia, miként válik egy megrögzött pacifistából hidegvérű gyilkos – ebben a folyamatban bármiféle fokozatosságot, belső fejlődést, világnézeti változásokat bemutatni képtelen. Ezen az egy kulcsfontosságú ponton sokkal jobban teljesít az egyébként igen gyenge Bruce Willis-féle remake, Willis ugyanis színészi képességeinek korlátozottságában is jobban érti a figura érzelmi dilemmáit, mint Bronson. A mozi legnagyobb hibája mindezek mellett az, hogy sorozatot csináltak belőle: érthetetlen döntésnek tartom, ami megint csak azt igazolja vissza, hogy a készítők közül néhányan és maga Bronson is csak a nyilvánvaló felszínt értették és élvezték igazán ennek a történetnek a feldolgozásakor.

Mindenképpen ajánlott, fontos film a korszakból, ami máig is diskurzusra sarkallhatja a közönségét. Ezen kívül azonban nem nyújt sokat, szórakoztató értéke és művészeti teljesítményei is korlátozottak, ezért hetes.

Jó kis bèkebeli 70-es èvekbeli film, jó filmzenèvel (persze Herbie Hancock felel érte) jó karakterekkel èrtelmes pàrbeszèdekkel. Klasszikus mint a San Francisco utcàin sorozat.

Párszor láttam már, most a 2018-as remake miatt megjelent könyv került a kezembe, és mondhatom nagyon élveztem: régi vágású bűnügyi történet, azt gondoltam, főszerepben a városi kóboj. Persze kedvet kaptam újranézni is. Mert hiába szeretem ezt a változatot, – Charles Bronson tökéletes –, a könyv mintha kicsit erősebb lenne, talányosabb, és talán egy kicsit időt állóbb is. Például a betörés jelenetet mi sem ismerjük, nem tudjuk mi történt, ahogy Paul sem, és talán világosabb úgy, hogy nem konkrét személy a bosszú tárgya. És nem ennyire nyilvánvaló a rendőri hozzáállás, viszont egy hosszan beidézett újságcikk szedi össze – mintha nem tudnánk magunktól is – mennyiféleképpen lehet ítéletet mondani mindarról, amit Paul tesz.