Bob, az utcamacska (2016) 85% 119★

Nagy macskás gazdiként mindig elszomorított, hogy sokan állítják, a macskák nem képesek igazán kötődni az emberhez, igazán hűséges társsá válni, és nagy hatást gyakorolni az életünkre – a három macskámból kettő saját döntéséből kötött ki nálunk, és bár szerencsére töredékannyi problémával sem nézek szembe, mint James, azért mindig ott a lelki támogatás valamelyikük részéről.
Ez a film nagyon szépen rámutat, milyen hűséges, sőt, életmentő barát lehet egy macska. Bob aranyos, néhol kicsit bajkeverő módon tanítja a gazdáját, és vigyáz rá, amikor arra van szükség. James-t pedig megkedveltem, szurkoltam neki – tudtam, hogy boldog lesz a végkifejlet, de mégis végigizgultam minden sötétebb pillanatát. Több ilyen történet kéne. Fontos, hogy beszéljünk a drogról, és arról az állapotról, amibe viheti az embert – itt is voltak jelenetek, a történet elején, a főszereplő metadon elvonási szakaszában, stb. amikor látszott, hogy iszonyú helyzetről van szó, amiből pokoli lehet kijönni – de én inkább ilyen formában szeretném ezt látni, mint amit a Rekviem, egy álomért bemutatott. Mert itt ott volt a fény az alagút végén, volt küzdelem, és volt remény is.
Inspiráló, lélekemelő film, és mindenkinek kell egy Bob.

Nagyon szép, aranyos és megható történet volt. Sokan el sem hiszik, hogy az állatok ilyen nagy hatással tudnak lenni az emberre. Pedig itt a bizonyíték, hogy igen is tudnak hatni ránk.
Sajnálom, hogy sokan még mindig fogyóeszközként tekintenek a macskákra, és nem úgy mint egy barátra, mint egy családtagra.

Minden elveszett lélek mellé kellene egy Bob.

Bevallom őszintén, nem igazán vagyok macskás, de eme rozsdás cicus története után másképpen fogok tekinteni rájuk.
Néhány (nem kevés) jelenetnél szinte ökölbe szorult a gyomrom (ezt most elképzeltem…), mert biztos voltam benne, hogy valami szörnyű tett, esemény fogja lezárni azt. Biztosan éreztetek már ti is így. Mint amikor például egy gyanútlan idegen betéved egy sötét sikátorba, nagy valószínűséggel már ki sem jön onnan (legalábbis élve), és te már akkor megérzed ezt, amikor még szinte be sem sétált a sötétségbe.
Nos, ilyen érzés kerített hatalmába több jelenetnél is. Aztán szinte megkönnyebbültem, amikor jött a következő, az előbbi pedig lezárást nyert bármiféle gond, baj, szomorúság mentesen. Mint például amikor spoiler, vagy amikor spoiler. Egyszerűen csak megtörténtek. Semmi hatásvadászat. Csak az élet. Talán valakinek pont emiatt fog egy kissé laposnak tűnni (még legépelni is nehéz ezeket a szavakat, hiszen én pont emiatt szerettem bele, a valódiságába, a letisztultságába).
Látva az emberi reakciókat – melyek őszinteségét el is hittem, mivel egy igaz történet alapján készült filmről beszélünk – egy picit visszatért az emberiségbe vetett hitem. Egy picit.

(Akarom a könyvet!)

(A héten ez már a sokadik szívet melengető alkotás amihez szerencsém volt, mi van itt, kérem??? Megtört az átok!)

Ez a történet nagyon emberi és szerethető. Bob. <3

Igaz, előbb a könyvet akartam volna elolvasni, de a Párom annyira meg akarta már nézni, hogy végül előbb láttam a filmet.
Nagyon megható és elgondolkodtató volt egyébként, de szívmelengető is ugyanakkor, mégis a sírás kerülgetett szinte az egész film alatt. Ténylegesen egy olyan film volt, ami azért hagy egy elég nagy nyomot az emberben, legalábbis bennem.
Azért amint lesz lehetőségem a könyvet is el fogom végre olvasni, mert továbbra is nagyon érdekelne az igazán eredeti történet!

Jó film, csak azért kap 8 csillagot, mert a könyv sokkal-sokkal-SOKKAL jobb. A cica egy tünemény, és a másik főszereplő, Luke Treadaway is tetszett. Slusszpoénként meg megjelent James Bowen dedikáltatni a végén :)

A világ egyik legaranyosabb filmje, amit még az visz a csúcsra, hogy valós események ihlették. A macska irtó cuki volt és maga a csattanó, hogy ugyanaz a macska volt a filmben, akiről szól a film. Ennél édesebb gazda-macska barátságot még nem láttam.

audio: magyar, felirat: –

Kedves kis történet egy ember és macska barátságáról, ahogy a két élőlény egymásnak segítséget, támogatást nyújt. Tetszik, ahogy megmutatkozik a Bob és James közötti párhuzam. Mindketten az utcánk éltek, egymást szoktatják le a rossz szokásaikról, mindketten magányosak voltak. Most pedig ott vannak egymásnak, és vigyáznak egymásra minden értelemben.

Az állatoknak tényleg ilyen hatása van az emberekre, minden depresszióval küzdő egyénnek szüksége lenne egy cicára, kutyára maga mellé.

Egyébként maga a film története nagyon tetszett, de iszonyatosan nyújtottnak, és hosszúnak éreztem olykor.

Nem kedvelem a macskákat. Bob az egyik kivétel (No. 1. Garfield, No. 2 Bob). A könyvön is pityeregtem, a filmen is pityeregtem. Nagyon szép lett a filmes verzió, Bob egy tünemény itt is. Sok-sok boldog évet kívánok nekik együtt :)

A macsek aranyos volt, meg oké, hogy az állat állat az ember állat legjobb barátja és ha valakire, hát rájuk számíthatunk, meg meg kell harcolnunk a harcaink, de nem volt egy nagy durranás. :s Nem tudom mire számítottam, azaz, nem tudtam, hogy drogos volt a fickó és hogy majd erről szól… nem tudom. Valami jópofa, ugyanakkor megható állatos filmre vágytam. D: