Az utolsó hívás (2002) 5

Last Call
96' · amerikai, kanadai · dráma, életrajzi 16

A film a híres író, F. Scott Fitzgerald utolsó napjait megörökítő, érdekfeszítő dráma. A világot egy újabb világháború fenyegeti, mely Fitzgerald számára sok bánattal és dicsőséggel teli időszak, melyben utolsó regényének befejezésén dolgozik. Miközben megpróbál megbirkózni alkoholmámorban átélt… [tovább]

Képek 108

Szereposztás

Jeremy IronsF. Scott Fitzgerald
Neve CampbellFrances Kroll
Sissy SpacekZelda Fitzgerald
Shannon LawsonSarah Kroll
Paul HechtSamuel Kroll
John FordMaxwell Perkins
Brian PaulDr. Mahoney
Kathleen MunroeScottie
Natalie RadfordSheilah Graham
Frances Kroll RingÖnmaga
Hirdetés

Kedvencelte 1

Várólistára tette 19


Kiemelt értékelések

Osli75 

Érdekes, keserédes történet volt ez, nagyon szerethető szereplőkkel. Legalábbis mindkét főszereplő a szívembe férkőzött. A vége nagyon szíven ütött. Persze sejtettem, hogy ez lesz a vége, de annyira megsajnáltam Scott-ot, de még inkább a lányát. Jó lett volna még pár év nekik.

Londonna 

F. Scott Fitzgerald érdekesebb fazon volt, mint ahogy én azt képzeltem. :))) Nyilván személyes szegénységi bizonyítványom, hogy annyira sosem merültem bele az életébe, ahogyan a könyvei közül sem ismerek túl sokat. Meg hát amikor berobbant a szó szerint NAAAGY Gatsby láz, akkor én már csak passzióból is mereven elkerültem. Plusz Dikáprió, jáááj. Úgy látszik ez a film kellett ahhoz, hogy felfigyeljek az íróra és elhatározzam, hogy kicsit jobban megnézem magamnak az embert, akit a (hír)név rejtett. De akkor a filmről…
Nekem nagyon tetszett, főleg, hogy teljesen mást kaptam, mint amit vártam. Jeremy Irons hatalmasat alakít – már megint, komolyan kíváncsian várom, mikkel tud még meglepni most, hogy elhatároztam, megnézem minden filmjét. :) Itt éppen egy kiégett, démonaival viaskodó alkoholistát játszik, akihez egy nap váratlanul beállít egy fiatal, tiszta, ártatlan "kis"lány, Frances Kroll. Komoly írói ambíciókkal. A közös munka során – mely eleinte mindenre kiterjed, csak éppen az alkotásra nem – érzelmileg közelebb kerülnek egymáshoz. Scottnak kapaszkodót ad a lány, hogy megpróbáljon kimászni a függőségből és józan tudjon maradni, Frances pedig szép csendben beleszeret…
Frances – aki egyébként szintén valós személy volt – szörnyen bájos, naiv karakter, akivel az első percben azonosulni tudtam. :D Tetszett a lelkesedése, a kíváncsisága, a félénksége és a merészsége. Egyedül azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy vérig sértődött a kritikán. Az ilyennek örülni kell!
Sheilára haragudtam, holott pontosan tudtam, hogy neki is igaza van, sőt, valószínűleg még a leghűségesebb társ is idáig fajult volna tehetetlenségében. Egy idő után tényleg nem volt más ütőkártyája, mint a hátraarc. Ha ebből nem tanul az illető, akkor már semmiből nem fog. (Avagy vagy józan maradsz, vagy hagyjál békén.)
Scottie annyira botrányosan keveset szerepelt, hogy ezt igazán sajnáltam. Édes lány, aki éles szemmel észreveszi, hogy az apja és Frances jobban funkcionál(hatna) együtt, mint a Sheila-Scott páros. Olyan mérhetetlen szeretettel, hálával fordul a gépírólány felé, még úgy is, hogy pontosan egyidősek… :D
Scott és Zelda eseménydús, különleges kapcsolatáról hallottam már korábban is, de így vászonra húzva elég furcsán mutat ez a viszony. Nekem kicsit ellentmondásos, hogy a nejét a szerelmeként emlegeti, és közben más nő szerelmét kergeti… Azt megértem, hogy szereti a feleségét, hogy ezer szállal kötődik hozzá, hiszen sok évet töltöttek együtt, gyerekük is van, meg minden, de ez már – szerintem – rég nem szerelem. Erős, nem múló szeretet, ami viszont teljesen természetes.
A privát véleményem az, hogy Frances – amikor Fitzgerald elkezd neki udvarolni és „le is kapja”, lehetett volna még ennél is sokkal határozottabb. Az jó volt, hogy az esetlenül szabadkozó írót folyamatosan megcáfolta, de ki is mutathatta volna mindezt. Szerintem simán lett volna esélye Sheilával szemben. És mellette talán tovább is húzta volna egy kicsit szegény ember, mint amennyi megadatott neki… :(


Népszerű idézetek

Londonna 

– Szóval, apád szerint valami íróféle embernek dolgozol.
– Így van.
– Na és hogy hívják?
– F. Scott Fitzgerald.
– Sose hallottam!

Londonna 

Megtenné, hogy vásárol egy-két dolgot? Tejkaramellát, a csokoládés fajtát, és egy karton Pepsit.

Londonna 

– Reménytelen, Süsükém. Nem fog menni, te is tudod.
– De igen!
– Ó, néhány napig, esetleg egy hétig… Egyszer három hónapig sikerült, emlékszel? Rómában. De végleg soha. Sohasem fogsz leszokni.
– Tűnj el, Zelda.
– Ó, drágám… A gyarlóság mindig összetartott minket. A te ivásod, meg az én dilim!
– Tűnj el, vagy olyat teszek, amit megbánok.
– Haha… Például? Megölsz? Megerőszakolsz? Mi olyat tudsz még tenni, amit megbánnál?

Londonna 

– Zelda, szerelmem, drága feleségem… Beszélnünk kell. Tudom, hogy te most nem vagy itt, de… Hogy őszinte legyek az rémít meg, hogy mégis látlak, holott józan vagyok. Ezért… ezért kell elmenned. Ezért kell elbúcsúznunk egymástól. Muszáj Zelda, különben meghalok, pedig nem akarok! Meg akarom írni a könyvet, bebizonyítani, hogy még képes vagyok rá. Józan akarok maradni, hogy Scottie ide jöhessen haza, ha vége a szemeszternek, és… és itt éljen! A saját édesapjával, hogyha akar. És szeretném, ha szerethetném Sheilát.
– És azt az édes kicsi lányt, aki gépel neked? Hogy is hívják? Frances? Őt nem szeretnéd szeretni?

Londonna 

– Frances, elolvastam a novelláját. Borzalmas. Sajnálom Francis, de így van.
– Miért mondja, hogy borzalmas?
– Mert a szereplők laposak és hiteltelenek. A dialógusok szörnyen szájbarágósak, a cselekmény meg – ami gondolom valami népmese átirat akart lenni-, lapos. És közhelyes.

Londonna 

Frances! Frances! Ha igazán író akar lenni, viselje el, ha így bánnak magával!

Londonna 

– Elsősorban azért nem jó, mert minden motívumot csak kölcsönvett más könyvekből, más íróktól. Nincs benne semmi, ami Frances volna. Kivéve egy-két apró részletet.
– Csak részletek?
– Igen. Például… bízott magában, mert nem volt más esélye. Ez jó. És hogy Mary nem tudja elmondani, hogy miért harcol folyton az anyjával. Az hiteles. Az jó!
– Ennyi?
– Igen… ennyi. Én szerintem.

Londonna 

– Még mindig haragszik rám, hogy megkritizáltam az írását?
– Nem a kritikáért haragszom, de halálosan megbántott. Nem hiszem, hogy ezt magyaráznom kellene.
– Mondtam magának, ha író akar lenni, szokja meg.
– De miért kell belém gázolni?
– Várja csak ki, majd ha a New York Times azt írja a könyvéről, amin tíz évig dolgozott, hogy… lapos és érdektelen.
– Ezt írták?
– Ü-hümm. Az éj szelíd trónján…

Londonna 

Frances, írja át még egyszer! Kezdje elölről! Csak éppen most a fülével írjon és ne az eszével. A leírások legyenek egyszerűbbek. Több ige és főnév, kevesebb jelző. És ha mégis jelzőt használ, az nagyon-nagyon odaillő legyen. Sohase közhelyes! Jó ég, ezt épp én mondom… Pontosan értenie kell, hogy miről mit gondol Mary és az anyja. Mit akarnak? És így rá fog jönni, milyenek valójában. Írja meg még egyszer, Frances.

Londonna 

– Mennem kellene.
– Miért? Fiatal az este! Maradjon, mesélek még történeteket a jazz-korszakról! Ezt a nevet én adtam.
– Nem, ideje mennem. A papa aggódni fog.
– Ha most elmegy, inni fogok…
– Ez zsarolás.
– De komoly… [Fitzgerald gyengéden megsimogatja és megcsókolja Francest] Ne haragudjon! Ezt nem lett volna szabad… Annyi idős, mint a lányom! Én megölnék egy ilyen vén piást, ha hozzám nyúlna…
– Nem, ugyan már! Nincs semmi baj…
– Csodálatos este volt… A szívem legmélyéből köszönöm. Sajnálom, hogy elrontottam.
– Nem rontott el semmit.
– Szánalmas vénember vagyok, az az igazság…
– Maga nem szánalmas vénember!
– Dehogynem!
– Nem, Scott, ne mondjon ilyet, kérem! Nincs semmi baj. Jól vagyok. Semmi baj.
– Maga egy tündér…


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján