Az ember, aki túl sokat tudott (1956) 76% 62★

Ez már vélhetően ízlésbéli defekt, de nekem annyira bejön Hitchcock harmincas évekbeli filmjeinek miliője, hangulata és technikai korlátok által is szorongatott sajátos vizualitása, hogy őszintén nagyon magasra került A férfi, aki túl sokat tudott 1956-os remake-je által megugrandó minőségi léc – előérzetem nem csalt, le is verte végül, ráadásul még csak nem is egy hajszállal.

A kezdet kezdetén illene talán egy kicsit kutakodni, miért éppen ezt a filmet akarta mindenképpen újragyártani Hitchcock az idő múlásával: vajon a történet és a benne rejlő dráma és feszültség izgatta ennyire a fantáziáját, vagy valamit tényleg ennyire szélsőségesen félresikerültnek gondolt az 1934-es produkcióban? Válaszolni nem tudok, de azt látni vélem, hogy ezúttal beleadott mindent és sok szempontból biztonsági játékot is játszott: James Stewart bejáratott alapembere volt már ekkor, a sztori eredeti svájci helyszíneit Észak-Afrikába helyezte át, és ki is mozdult a stúdióból, elutaztatta stábját egy kontinenssel arrébb, hogy leforgathassa a szükséges részeket. Stewart mellé betette Doris Dayt, akit meg is énekeltetett, sőt, énekesnő mivolta fontos szerepet kapott a történetben is.
És a dolog mégsem működik, igaz, nem önjogán, hanem az eredeti film ismeretének és szeretetének fényében. Bármennyire is jó Stewart, nem pótolja Peter Lorre hiányát. Hiába énekel Day, bőven nem annyira érdekes karakter, mint Edna Best, ráadásul rendkívül erőltetett tűnik az énekesnői vonulata. Tényleg okvetlen daloltatni kell minden filmben a vendégsztárt, ha történetesen zenész az illető?
Lorre sötét auráján kívül nagyon hiányoltam Cicely Oates végzet-vénkisasszonyának jelenlétét, nem is beszélve a kisgyerekről, akinek, pontosabban akivel Nova Pilbeam „szerepét” próbálták újraértelmezni – nem mondom, hogy a végeredmény rossz, de az eredeti fényében totális kudarc.

Számomra az 1934-es első verzió egy mestermű, nagyon erős mintapéldánya a korszak mozijainak, igazán szeretem. Az 1956-os film végeredményben szintén a kor jellegzetes darabja, de elszürkül úgy a Hitchcock-életműben, mint a kortárs hasonszőrű filmek között. Tény azonban, hogy tárgyilagosan nézve talán az első blikkre a még ma is jól értelmezhető/befogadható Hitchcok-alkotások közé tartozhat.
De nekem ez mégsem begyere így.

A hosszú zenei betét kivételével, amit nem biztos, hogy ilyen hosszan tettem volna bele, egyáltalán nem volt unalmas. Izgalmas volt és végig lekötött, amit Hitchcock nálam nem minden esetben tud elérni, mert néha hajlamos elveszni a részletekben. A film két órás, mégis végig érdekes. Doris Day-t talál most láttam először filmszerepben és nagyon elégedett voltam az alakításával, Stewartot még mindig egy kicsit szoknom kell. És, amire eddig nem figyeltem fel Hitchcock korábbi filmjeiben, hogy ennek volt egy kis finom humora, amit nagyon élveztem. A templomos jelenet, amikor énekelve beszélgettek, pedig kimondottan tetszett.

Érdekes volt, de szerintem lehetett volna rövidebb is. Voltak benne eléggé elnyújtott részek. De Hitchcock mégiscsak Hitchcock.

Hitchcock-nak nem kevesebb, mint húsz filmje szerepel az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz listán. Ezzel a számmal, ő az a rendező, akinek a legtöbb műve szerepel rajta. Szépen lassan pipálgatom is ki őket. Viszont egy két kivételtől eltekintve, egy idő után nem köti le teljes mértékben a figyelmemet. Ezért azt kell, hogy mondjam, mivel fejet hajtok a filmes munkássága előtt, ezért csak respektálom, mint szeretem.

Izgalmas és jó volt, de a film második felének élvezetén sokat rontott, hogy iszonyúan el lett húzva, a negyedórás operabetét számomra épphogy kibírható volt (tényleg majdnem kikapcsoltam annál a résznél), továbbá az sem tetszett, hogy az elején szinkronosan énekel a női főszereplő, a végén meg eredeti hangon, de ezt csak a szőrszálhasogatás kedvéért mondom. (irritál az efféle következetlenség)
Sajnos ha a jó tulajdonságairól akarok írni, az az egy szó jut eszembe, hogy izgalmas volt (a második felének tetemes részét kivéve). Egyszer meg lehet nézni, de egy nem túl mély krimin túl ne várjunk tőle sokat.

Mesteri volt Hitchcock idegeket húzó képei és az alattuk szóló nagy zenekar! Ez tetszett. Az alapszituációból bonyolódik az ügy, és nem tudni kiben lehet bízni. Azt hiszem ezt a történetet már korábban is megfilmesítette.

Izgalmas film. És semmilyen végletekig elnyújtott akciójelenet nem kellett ahhoz, hogy izgalmas legyen. Néha felcsillant egy-egy poén és vicces jelenet is, amit nagyon élveztem. Főleg az utolsó mondat tetszett :D De a legjobb az volt, hogy láthattam Bernard Herrmannt, amint egy Hitchcock-filmben vezényel. :)