A férfi, aki túl sokat tudott (1934) 66% 23★

Hitchcock harmincas évekbeli filmjei eddig annyira stabil és megbízható teljesítményt nyújtottak számomra, hogy bátorkodtam ezt a mozit egy laikus barátommal együtt megnézni: számára Hitchcock annyit jelentett, hogy a film „valami horror” lesz, illetve bár nincs sok affinitása a régi filmekhez, biztos voltam benne, hogy egy hatásos film korától függetlenül hatásos akár száz év elteltével is. Ehhez képest okozott meglepetést, hogy a barátom nem volt elragadtatva a műtől, de én is éreztem néminemű megbicsaklást az esetében – lehet, ezzel az 1934-es dátummal immáron túl messzire ment az emberkísérletem.

Ez a gyakorlatban, filmnézői szemmel egyébként csak annyit jelent, hogy A férfi, aki… az akció és a kivitelezés terén egész egyszerűen sokkal közelebb áll még a Tizenhetes számú ház esetlen, kísérletező, nem igazán letisztult módszereihez, mint a valóban sokkal erőteljesebben és egyenesebben prezentált 39 lépcsőfokhoz. Az eltérés mindössze néhány év, és hiába szeretem rajongásig a Tizenhetes számú házat, tökéletesen megértem, ha egy modern nézőnek mindez ebben a formában már túllép a befogadhatóság határán.
Barátom elragadtatatlansága azonban nem vonatkozott a mozi minden szférájára, és valóban, aki minimálisan otthonosan mozog a harmincas évek filmjeinek világában, tényleg nagyon is sokat fog kapni ettől a filmtől. Először is, bár a Svájcban játszódó epizódokon valóban fogott az idő vasfoga, akár trükkfelvételek, akár például a lövész-szekvencia bemutatásakor, a Londonban zajlódó cselekményszál mintha teljesen új, soha véget nem érő lap lenne a forgatókönyvben. A cselekmény első negyede után minden felpörög és egyre csak húzza a nézőt előre az örvényszerű, egymásba kapcsolódó eseményekben. Talán mindehhez egy feszesebb és jobban kidolgozott felütés dukált volna, fene tudja, mindenesetre a történet végére már csakis a pozitív benyomások maradnak meg emlékül. Legelsőként Peter Lorre jelenléte, aki tényleg inkább jelenlétet, mintsem játékot ad a történethez, azonban ennek van akkora meghatározó ereje, hogy mindeni elől ellopja a show-t és meghatározó arcává váljon a filmnek. Ő egyébként régóta aduászom a korszak mozijait illetően, hisz külső adottságai legkevésbé sem predesztinálták őt többre egy komikus sablonkarakternél, mégis a lehető legváltozatosabb előjelekkel szerepeltették őt a korszak rendezői – én is minden színrelépése után egyre többször gondolok rá afféle korabeli etalonként.
Meghatározó figurája még a filmnek Cicely Oates, ez a rémisztően szikár és elszánt végzet-vénkisasszonya, a játékában koraérettség jeleit mutató Nova Pilbeam, és a csodaszép Edna Best.

Szerettem ezt a mozit, noha a harmincas évekbeli Hitchcock-filmográfián belül a már nehezebben befogadható darabok közé sorolódik. A rendezés minden technikai ügyetlenségét megmenti, a hab a tortán pedig Lorre. Nincs vele problémám!