Az első lovag (1995) 70% 140★

Az Arthur-Lancelot-Guinevere szerelmi háromszöget mindig elképesztően érdekesnek találtam: bár rendkívül ősi, mégis, talán az egyik legjobban kivitelezett szerelmi háromszög történet, amiben valahogy mindhárom tag dilemmája mélyen átérezhető. Ott van egy hosszan fennálló, mély barátság a két férfi szereplő között, amit potenciálisan megtör a szerelmi háromszög felmerülése. Ott a politikai helyzet – Lancelotnak nem csak azzal kell szembenéznie, hogy a legjobb barátját árulná el, ha a szerelmet választja, hanem azzal is, hogy Arthurt mint királyt nem teheti ki annak a szégyennek, ami a felszarvazásával járna. Guinevere maga egyrészt szereti is Arthurt, másrészt viszont a partnere az uralkodásban – ugyanúgy felelőssége van, mint a királynak magának, és ez tökéletes ellentétbe kerül a Lancelot iránti érzéseivel. És végül, de nem utolsósorban ott van maga Arthur, aki talán a legnagyobb vesztes az egész helyzetben, aki egyszerre veszíti el a barátot és a szerelmet, mert akit megcsaltak, az onnantól aligha tud bízni az emberekben akik ezt elkövették ellene – és neki kell szembesülnie azzal is, hogy hogyan büntessen két olyan embert, akiket amúgy szeret, és akiknek nem akarna rosszat.
És ez az, ami az első lovagban nincs benne, mert teljesen megkutyultuk a dinamikát, és kicsit értelmét is vesztette a sztori.
Merthogy itt nem egy hosszú ideje tartó barátság kezd széthullani, itt egy idősebb Arthur épphogy megkérte Guinevere kezét, amikor először találkozik Lancelottal. Nincs köztük az az erős, kicsit rivalizálós kötelék, és Guinevere-rel sem házasok még, mire az affér kezdetét veszi – a királyné lényegében előbb ismerkedik meg, és érdeklődik romantikusan Lancelot, mint Arthur iránt. Megvan a keret, Camelot, a kerekasztal, de elég sok részlet kimarad, tulajdonképpen bármelyik király bármelyik lovagjáról lehetne szó, nem igazán érződik, hogy miért pont Lancelotékhoz írtuk ezt a sztorit – az eredeti antagonisták helyett is Malagantot kapjuk, a kerekasztal lovagjai közül pedig senki nem tud igazán érvényesülni… a zárás ráadásul iszonyúan kaotikus, köze sincs az eredeti legendához.
A szereposztás alapvetően kiváló, Richard Gere kiváló Lancelot (ha valaki nem kedveli, akkor is el kell ismerni, ez jutalomjáték volt neki), kellően jóképű, kellően a klasszikus szőke herceg, hogy az legyen. Julia Ormond pedig számomra a tökéletes Guinevere, elképesztően gyönyörű nő, de közben van kiállása, határozott jelenléte a jeleneteiben, elhiszi róla az ember, hogy királynő. Az egyetlen problémás pont Sean Connery… és nem, nem (csak) azért, mert idős. Az életkora is furcsa, ismételten, egyszerűen megvalósíthatatlan az a testvéries-baráti kötelék közte és Lancelot között ekkora korkülönbséggel, de el lehet nézni, láthatóan arra mentek, hogy inkább egy politikai házasságról volt szó közte és Guinevere között, nem szerelmiről. Viszont a probléma az, hogy Arthurról teljesen máshogy beszélnek, mint ahogy megjelenik a filmben. Amikor Guinevere először lefesti, hangsúlyozza, hogy nagyon kedves tekintete van, úgy fest, mint akinek könnyű az uralkodás… egy karizmatikus figurát ír körül, akit ösztönösen követne és kedvelne az ember. Ehhez képest a film háromnegyede eltelt, mire egyáltalán ténylegesen szimpatizálni kezdtem Arthurral – és a végéig nehezemre esett elhinni, hogy ő a legendás király, akit imád a népe, és aki háborúk sorozatát nyerte. Ennek a fickónak besétált az udvarába az ellenség, kétszer egy film alatt. Hogy vegyem így komolyan?
Akkor miért kilenc csillag? Mert amúgy kegyetlenül szórakoztató film, nagyon klassz hangulattal. Ha éppen középkort, meg lovagokat, meg tragikus románcot akarsz, arra tökéletesen megfelel. Csak magát a témát lehetett volna erősebben is feldolgozni.

Erre a filmre szívem szerint két értékelést adnék, egyet a múltbéli véleményem alapján és egyet a mostani feminista énem szemszögéből vizsgáltan.
De úgy döntöttem, hogy ezt a filmet nem fogom begyaulni feminista véráldozatként. Úgyhogy elengedtem a vérgőzös lázadást és inkább átadtam magam – újra – ennek a nagyon szép éleménynek.
Nagyon szeretjük Rchard Gere-t kikezdeni, valljuk be, én magam sem kedvelem. Nemhogy színésznek nem igazán jó, de engem férfiként roppant mód taszított mindig is, nem is értem, hogy mit esznek rajta annyian. De… Ha Richard Gere filmet kellene elővennem, akkor összesen kettőre mutatnék rá, és ez az egyik közülük. Szerintem nagyon jól játssza a földönfutó lovag-szerelmest, a minden stílust nélkülöző haja és mozgása totálisan alkalmassá teszi a szerepre. Gondoljunk csak bele, pórnépből felemelt, lovaggá ütött kardforgató. A fizimiskája, a fogazata (bocs, de tényleg), az alkata (alacsonyabb a többi lovagnál), a mozgása (mint valami tizenéves épp kamaszodó siheder) abszolút alkalmassá teszi erre a szerepre. És van még valami, amit ne tudok elvonni tőle – bármennyire nem kedvelem – az a tekintet, amelyik összeér Ormonddal a nagyon fontos, szinte a film közepének szánt vágyódó pillanatban. Ez a férfi valószínűleg pontosan tudja, hogy kell egy nőt elcsábítani, tudja, hogy milliók borulnak el a lába előtt és ezt egyáltalán nem fél használni. Sőt, pofátlanul rájátszik, és ebben a szerepben erre az „ellenállhatatlan” pillantásra, amit csak a vadász tudhat magáénak a préda kapcsán, nagyon nagy szüksége volt. Még egyszer írom: valószínűleg a szerencse és a Gere sorsának véletlenszerű összejátszása, de semmiképpen nem adtam volna másnak ezt a szerepet. A ’90-es évek hősszerelmese csakis Gere, a fentebb vázolt okok miatt.
Gere szerepléséhez nagyon erősen hozzájárul Connery csodálatos megjelenése, tartása, úrisága, fennköltsége és Ormond szinte angyali bája és gyönyörűsége. Nem mellékesen rendkívül durva verseny folyik Ormond és Connery között, szinte lejátsszák egymást a filmről, az embernek mindkettejük játéka kapcsán az jut az eszébe, hogy egyfelől, Connery élhetett volna örökké, Ormond pedig szerepelhetne akár naponta a monitoron/vásznon/etc.
Cross viszont, annak ellenére, hogy imádom, szerintem túljátszotta Malagant szerepét. Én azt gondolom, hogy itt nem lett volna elég az ősgonoszt eljátsszani, ugyanis Malagant karaktere sokkal intelligensebb érzésem szerint, mint amennyire Cross lecsupaszította. Kb: oké, akkor én leszek a pokol angyala, minden értelem nélkül, és utána markolom a gázsit, csá. Nem sok effortot ölt bele, valljuk be és ez nagyon rányomja a bélyegét arra a konfliktusra, amely igazából az egész film alappillélre. Rábíztak egy nagyon felelősségteljes, nagyon fontos, mindenszínészálma egy ilyen szerep karaktert, amivel ő nemcsak nem tudott mit kezdeni, de igazából le.szarta a lényegét, átgondolatlan, nyers, nemtörődöm szereplés az övé.
A zenét többen írták előttem, az ember szíve is duplán dobban, amikor meghallja felcsendülni. Tökéletesen szövi át a történetet, a legjobb helyeken van jelen, a legfontosabb pillanatokat emeli fel magasra és teszi azokat jól láthatóvá.
Az egyik kedvenc szerelmes filmem volt nagyon fiatalon, így újranézve rengeteg hibát találok benne, de mint ahogy a bevezetésben írtam: nem tartom magam méltónak rá, hogy ezt szétszedjem.
Saját emlékeim és élményeim a film kapcsán sokkal fontosabbak, mint kibelezni.

Főleg a műfaja miatt kerültem eddig a filmet, egy nagyon csöpögős középkori drámának gondoltam.
Nagyobbat nem is tévedhettem, mivel ez egy nagyon szép romantikus film, ami az Artúr-mondakörből Lancelot és Guinevere szerelmét emeli ki.
A díszlet, a rendezés, minden nagyon szép. A szerelmi szál is érzéki, nem tolakszik előre, hagyja magát kibontakozni.
Sean Connery kicsit furcsa lehet Artúrként, de a királyi házasságok politikai okokból is köttethettek.
A harci jelenetek is jók, bár nem ezek dominálnak.
Külön ki kell még emelnem a zenét. Jerry Goldsmith olyan monumentálisat alkotott a filmhez, hogy a leggyengébb jelenetek sem tűnnek fel, mert olyankor elragad a zene.

Igen, inkább romantikus, csajos film, de nem bántam meg a két órát, amit rászántam.

Mikor először láttam azt gondoltam, hogy miért kell a nőknek mindent elrontaniuk… Meg azt is, hogy Sean Connery egy kicsit öregecske Arthur-nak, Lancelot meg miért Robin Hood-ul szólal meg. Aztán meg persze azt, hogy a szerelem szívből jön, és szabaddá tesz, még ha megvan az ára, akkor is, éshogy mi mindent feláldozunk érte.
A villámcsónak pedig egy zseniális ötlet. Leleményes nagyon.

Richard Gere annyira hiteles lovag szerepben, mint Ben Stiller lenne. Ezt már 1995-ben is így gondoltam, azért nem néztem meg ezt a filmet addig, most meg fogalmazzunk úgy, hogy muszáj volt.
A történet nem lett volna rossz, csak ne látszana ennyire, hogy Richard Gere mennyire el akarja játszani a szerepet. Aztán a végén – az a gondolom romantikusnak vagy erotikusnak szánt – csók… Na, azt volt már szerencsém látni számtalanszor a bemutatók során! Lehet, hogy velem van a baj, de mi abban a romantikus, hogy majdnem lenyeli szegény Julia Ormondot?!

Bármennyire is butácska, hiteltelen és bugyuta, azért nem tudtam nem nosztalgikusan rátekinteni. Jerry Goldsmith zenéje nagyobb volt, mint az egész film. Délutáni agy-kikapcsoló filmnek bőven jó, bár azért megnéztem volna Gere helyett Mel Gibson-t, hogy ő mit játszott volna.

A 90-es évek egyik legjobb kalandfilmje lehetne, ha nem Richard Gere játszaná benne Lancelotot. A történet, látvány, párbeszédek, minden ott van, de Gere nyálas, férfiasra még kilométerekről nézve sem hasonlatos ábrázata minduntalan belerondít a képbe. Ettől függetlenül is nagyszerű a film, de egy jobb castinggal lehetett volna igazi örök klasszikus is.

Már a hazai mozipremier óta várólistás volt ez a film, de eddig nem volt érkezésem megtekinteni. Most Sean Connery munkásságának oltárán pótoltam ezt a hiányosságot.
A kor filmes ideáljaira és színészlegenda emlékre való tekintettel nem szeretném nagyon negatívan étékelni, de be kell vallanom, nem tudok túlságosan elfogult lenni.
A karakterek kapcsolatai kidolgozatlanok, gondolok itt például Lancelot és Arthur közötti szoros kötelékre ami egyáltalán nem jelenik meg a filmben, ugyanez igaz a kerek asztal lovagjaira is akik teljesen háttérbe szorulnak, és úgy érezzük végig Arthur dominál felettük, pedig a lovagi kódex nem ezt írná elő. Egyébként Sean Connery Arthurként nagyon jó lenne, ha nem írták volna ennyire töketlenre a karakterét, nekem hiányzott belőle a tekintély, az erő, ami nem feltétlenül a színész hibája, bár Artur erdetileg is egy döntésképtelen, gyenge, befolyásolható jellem volt. Amúgy ezt a mondakört nagyon szeretem, bár már elég sok rókabőrt lehúztak róla. Ebben a feldolgozásban ne számítsunk mágiára, mítikus tárgyakra, mesebeli lényekre sem. A történet józan és realista alapokon marad, mondhatni földhözragadt. A karaktereken kívül semmit nem emel át az Arthur mondakörből, de ez nem válik hátrányára. A történet itt Guinever, Lancelot és Arthur közötti háromszög köré összpontosít, kötelező rossznak pedig ott van Malagant, aki tényleg csak kötelező elem, nem hagyott túl maradandó nyomot bennem, annyira nem, hogy a csatajelenetekben többször összekevertem egy-egy csatlósával. A történet valamint a számora erőltetett főszereplő Richard Gere miatt is akaratlanul eszembe jutott egy másik ennél sokkal kiemelkedőbb alkotás a Kevin Costner nevével fémjelzett Robin Hood.
A díszletek és a csaták is a kort jellemzik, minimalista módon semmi vér, Camelot totál plánban veített háttérrel, viszont a kosztümöket dícséret illeti, remekül álltak a szereplőkön, többször megakadt a szemem Arthur és a lovagok vállvértjén. Julia Ormond viszont nagyon gyönyörű és talán ő adja színészileg a legtöbbet a filmhez. Ugyanúgy hiteles a magabiztos és erős nő szerepében, mint a tétova, érzelmeivel vívódó pillanatokban. Tényleg látom a szemében azt amit Arthur mond neki az egyik jelenetben. A kedvenc részleteim egyike amikor Lacelot inni ad neki az esőben. Lehet, hogy túl csöpőgős és érzelmes vagyok de az anyira idilli és bájos, hogy engem teljesen magával vitt és amikor először találkoznak, na azért itt nincs olyan ember akit ne ragadna magával Richard Gere tekintete.
Ahogy említettem a 90-es évek filmes zsánerei jellemzik a sztorit ezért eléggé, klisés, lineáris és kiszámítható, ugyanakkor a korszak minden báját magában hordozza. Hiányosságai ellenére sem sajálom a rá szánt időt. Jól szórakoztam, előfordultak mélyebb gondolatok is, mint az érzelmek és az akarat közti különbség és az, hogy miben is rejlik Lancelot ereje. Sokszor megmosolyogtatott, néha elérzékenyített, néha telejesen elbűvölt.