Az élőhalottak éjszakája (1968) 72% 79★

Hát mint régi klasszikus megállja a helyét, de mint nekem tetsző film, nos úgy már nem.
Próbáltam benne a pozitivumot látni, a jó momentumokat, kerestem a jó sztorit és a szuper színészi játékot is, de nekem ez a film annyira nem bejövős, hogy nem is értem a magas százalékot. De lehet csak én vagyok túl fiatal.

A kedvenc zombis filmem, pedig nem gyerekként láttam először hanem huszonéves fejjel. Ahogy @zajec írta, a fekete-fehér látvány csak fokozta az élményt. Nagyon jó karakterek, remek sztori, hatásos kivitelezés. Amiből a mai napig idézek az nálam 'classic' kategória.
„They're coming to get you, Barbara!”

Az eleje kicsit nehézkesen indul be. Barbrát feleslegesnek éreztem, Ben nagyon sokat pátyolgatja, miközben a hölgy nem sokat tesz a túlélésükért.
Aztán amikor előkerülnek a többiek, akkor javul a helyzet. Jobb lesz a szereplők közti interakció, mindenkinek más elképzelése van a túlélésről.
A zombik nem néznek ki rosszul, az emberevős jelenet pedig mai szemmel nézve is guszta.

1968-hoz és a fekete-fehér kiviteléhez képest ez egy kétségkívül hatásos és időtálló mozi, mely legelsősorban is stílusteremtő – itt kezdődött minden, ami a zombik hollywoodi hasznosítását illeti, és innen visszanézve az elmúlt bő 30 év filmtermését, fájdalmas is belegondolni, hogy a legtöbb zombifilm érdemben nem nyújt többet annál, amit már Romere is tudott a témába vágó három filmjében. Döbbenetes, de ha megnézzük a trilógiáját, már abszolút nem szorulunk rá a legtöbb modern zombimozi megtekintésére!

Ami ezt a bizonyos első részt illeti, itt bizony a dicsérendő „bezzeg”-ek hadával fogunk szembesülni: régi, fekete-fehér, szinte már amatőr, vagy inkább gerilla mozi, kis költségvetésből – ehhez képest meghökkentően látványos és elragadó minden, ami a vásznon történik. A trükkfelvételek, bábok, a bevállalt trancsír bátor, tabudöntögető, filmtörténeti szempontból jövőbe mutató. A színészi játék egy-egy ponton erősen kérdéses, de Duane Jones, Romero állandó afroamerikai hősei közül az első egészen zseniális!
A rendezés kreatív és ügyes, ugyanaz a problémamegoldó hajlam jellemzi, mint a korai Spielberget. Szigorúan a fényképezés, a kamerakezelés talán ebben a filmben a legszellemesebb, érezhetően hatással van rá Hitchcock és a film noir mozik is. Aki szereti a fekete-fehér mozi hangulatát és kereteit, az nagyon fogja élvezni az itteni ügyeskedést. Nem is kérdés, hogy ezen a darabon már érződik is a klasszikus darabokra jellemző patina.
A második és a harmadik filmhez viszonyítva persze érezzük a változásokat, a bemutatott apokaliptikus világ sajátos, itt még kiforratlannak tetsző szabályrendszereit, de Romero általános mondanivalója és a zombihordák megjelenése által az emberekből kiváltott reakciók már itt is nagyon következetesek. Olyannyira, hogy mint fent írtam, ehhez más alkotók mintha alig-alig tudtak volna hozzátenni az évtizedek során, aminél nagyobb dicséret magát Romerót talán nem is érhetné. Mindezzel együtt a széria erőteljes társadalomkritikája itt még nem üti arcon a nézőt, de minden egyéb klasszikus sugallat megjön. A legnagyobb megdöbbenést talán a finálé váltja ki: itt az elmosódott fényképek sokkal-sokkal nyugtalanítóbb és sötétebb mészárszék hangulatot árasztanak magukból, mint az egész történet, ami furcsán sötét leplet borít spoiler, akik döntési szabadságuk, józan eszük, felelősségük tudatában húzták meg a ravaszt, szemben az ösztönök által hajtott zombikkal.

Telitalálat, remek film! A három epizód közül nem tudok legjobbat választani – mindegyik magán viseli saját kora jellegzetes művészeti lenyomatait. Ha véletlenül valakinek lehetősége nyílik sorrendben összenézni őket, okvetlen tegye meg!

Klasszikus horror, amit most lattam először, ráadásul moziban. Nem tetszett, nem tudok mást írni.

Óriási hiányosságom volt Romero klasszikusa, mely egyáltalán nem okozott csalódást. Alacsony költségvetése, itt-ott feltűnő amatőr mivolta és megmosolyogtató jelenetei ellenére mind a mai napig meglepően hatásos film. No persze nem a zombik kinézete hozta rám a frászt, sokkal inkább az olykor felbukkanó dokumentarista jelleg, mely a híradós bejátszásoknál ütött át igazán. Mintha egy valódi katasztrófa híradásait láttam volna. A bejelentkezéseket legalább olyan feszültséggel hallgattam, mint a főszereplők, és a borzongás szép lassan az én bőröm alá is bekúszott. A film hatása ebben rejlik, mert hiába egy elképzelhetetlen helyzetet mutat be (zombik), a bemutatott emberi reakciók nagyrészt hitelesek, tökéletesen reprezentálja, hogy mennyire képtelenek vagyunk sokszor összedolgozni, és ezzel lényegében csak magunk alatt vágjuk a fát. Ezen a lezárás sem segít, mely kőkeményen adja meg a végső gyomrost a nézőnek.

Simán elmenne egy mostani mozifilmnek is, a fekete-fehér látvány nem vett el belőle, inkább hozzátett, mintha szándékosság állt volna mögötte és nem elavult technika. A karakterek végre éltek (ezt rettenetesen hiányoltam pár Romero filmben), a zombik pedig a már megszokott félhulla léttel igyekeztek húshoz jutni, némi fantáziával: eszközt használtak, ami igazán meglepett, de a „csalódás” mindenképpen pozitív volt.
És a vége… imádtam a drámát, ebben a filmben nincsen személyes happy end, csak kollektív, az emberiség számára; de az egyén nem számít.

A kedvenc zombis filmek között van, nem érdekes, hogy fekete-fehér, vagy régi. Romero klasszikusa, méltó társa a későbbi filmeknek.

Ez sokkal jobb volt, mint az 1990-es feldolgozás. Persze itt is voltak bugyuta dolgok, de szerintem egy eléggé jó alkotás, főleg, ha azt nézzük, hogy több, mint 50 éves.
spoiler

A modern zombifilmek előfutárához, vagyis Az élőhalottak éjszakájához kettős érzelmekkel viszonyulok. Egyrészt a technikai részéről lerí, hogy nagyon alacsony költségvetésből készült, az akció- és ijesztgetős jelenetek mai szemmel iszonyatosan gagyinak tűnnek, s összességében ez egy horrorfilm, de ma már ettől megijedni szinte lehetetlen (persze, hogy milyen hatása lehetett 1968-ban, arról nem tudok). A technikai részéről egyedüli pozitívumként épp azt tudnám ki emelni, hogy fekete-fehér, mert ez ad a filmnek egyfajta nyomasztó hangulatot, amire szükség is van.
Másrészről pedig – és ezt nem gondoltam volna, hogy egy zombi filmről ilyet fogok írni – az olcsó felszín mögött valódi mélység van, s ehhez is szükséges a történelmi háttér. 1968-ban ritkaságszámba ment az, hogy egy színes bőrű színész legyen egy film főszereplője, aki még ráadásul fehéreknek dirigál, plusz meg is üti őket (köztük egy hölgyet is), s ez igencsak merész húzás volt Romerótól és csapatától. Ha a zombikat nézem (bár ez a megnevezés egyszer sem hangzik el a filmben) akkor is azt látom, hogy valóban megvan az a fajta analógia, amely a az élőhalottakat a fogyasztói társadalommal köti össze, s emellett még ott volt az a fajta, médiára való reflektálás is, hogy hallgassuk a híreket, mert amik ott elhangoznak, azoknak lehet hinni, és így tovább. Furcsa, de valamiért azt érzem, hogy talán ez az egyetlen hitelesnek mondható zombifilm, hiszen minden újabb alkotás ebből indul ki, van aki egy az egyben utánozza, van aki próbálja ezt a világot fejleszteni, de a kiindulópont kizárólag Romerónak e filmje. Szerintem ez tipikusan olyan film, amelyet vagy nagyon szeret valaki (és akkor az egész zombi-zsánert kedveli) vagy nagyon utál (és akkor az egész zsánert utálja). Engem sokkal inkább a mögöttes tartalom fogott meg benne, és bár nem vagyok az a fajta ember, aki kimondottan szereti a zombifilmeket, de véleményem szerint ez egy üdítő kivétel, mert mint zombifilm, Az élőhalottak éjszakája az egyik, ha nem a leghitelesebb.