Az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok (1989) 55% 4★

Eszelősebb, mint az Eszelős szerelem (1985). Szerfelett szertelen, totálisan irracionális. Az éjszakáim… hirtelen művészieskedése mosolyogni való eleinte, majd minden perccel egyre szimpatikusabb, miután rájöttünk, hogy tudatos eszköz. A két főszereplő interakciói egy szempillantás alatt romantikus, költői ömlengésbe fulladnak. Kommunikáció közben mintha random irodalmi művek szenvedéllyel teli részleteit idéznék, teljes beleéléssel. A szenvedélyesség tetőfokán nem látják a körülöttük lévő világot ; homályos, félig értelmes felkiáltásokban beszélnek, megszállottak – és nem lehet eldönteni, hogy ironikus módon pont emiatt tökéletes összhangba kerülnek-e, vagy egyszerűen azzal sem tőrödnek, hogy elbeszélnek egymás mellett, elpazarolva erőfeszítéseiket. Ez az emberi érzelmek spiritualizálása. Az erőfeszítés célja a kifejezés; a szereplők gyakran élnek szójátékokkal, rímekben beszélnek, ami hol frappáns, hol kínos; szenvednek a szavak gyengeségétől, a kifejezhetetlenség problémájától. Csakhogy a néző tudja, hogy ez nem irodalom, hanem film – talán a két főszereplő mániákus eszeveszettségének filmen történő ábrázolása ad lehetőséget a megoldásra, az elmondhatatlan kifejezésére.

Kedvenc részeim a két kaszinó-jelenet, ahol Blanche médiumként elmondja a nézőtéren ülő, felsőbb kör embereinek sötét titkait, és jósol nekik. Utalást tesznek arra a filmben, hogy az egész meg van rendezve, mindenkit beavattak, ezzel szemben néha tényleg úgy tűnik, mintha Blanche látnok lenne. Akárhogy is, minél könyörtelenebbül leplez le valakit, az annál elégedettebb, csakúgy, mint az egész nézőtér – az Ancien régime arisztokratái jutottak eszembe. Másik nagy érdekesség, hogyan ír Zulawski mellékszereplőt. Mellékszereplői nem embertípusok, valószínű alakok vagy minimálisan megírt karakterek, hanem sziporkázó egyéniségek, akik egy másik filmben simán lehetnének főszereplők. A legtöbb filmes az általam felsorolt első három elv alapján dolgozik + azok keverésével, ami teljesen rendben van, mivel a filmben kevés idő jut a mellékszereplőkre, nem képeznek kristályosodási pontot, inkább „támogató”, funkcióbeli szerepük van. Egyébként is iszonyú nehéz abban a pár jelenetben, amiben szerepelnek, éreztetni azt, hogy mennyire pótolhatatlanok azok a mellékszereplők. Bizonyos szempontból pazarlás, ennyire összetett karaktereket írni azért, hogy aztán ne mutasd meg. És mégis, mennyire zseniális, mennyire feldobja a művet.

A megszállottság a Megszállottság (1981) és a A fehér bolygó (1988) esetében véresen komoly, az Eszelős szerelem (1985)-ben ironikus, Az éjszakáim… pedig az iróniát sem veszi komolyan. Egyszerre könnyfakasztóan gyönyörű és elképesztően nevetséges. Ez adja a film bizarr varázsát. A Zulawski-féle utánozhatatlan hisztéria a filmtörténet egyik legérdekesebb alkotói kézjegye.