A feleségem története (2021) 71% 65★

Nem tudom hányast adjak rá, de azt kijelenthetem, hogy Gijs Naber arcának minden rezdülése a lehető legőszintébbnek hatott és egyszerűen lenyűgözött ez az ember, amilyen átéléssel adta át Störr kapitány érzelmeit. Annyira megszerettem és annyira megsajnáltam szegényt..amikor aztán ráébredtem arra is, hogy azonosulni tudok vele, spoileramikor az ilyen erősen átélt érzelmekről van szó, legyen az barátság vagy szerelem..Nem minden ember tud így szeretni, de akik igen, elmondhatom, hogy sok fájdalmon kell keresztülmenniük emiatt.
Hogy tetszett-e a film? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Túl hosszúnak találtam, kevés volt benne a történés, Léa karaktere nem volt jól kibontva, jól jött volna egy kis narráció is belé, de Naber jelenléte valahogy megmentette valamennyire ezt a filmet.

Úgy látszik, mégiscsak megalapozottan kapott a film néhány lehúzó kritikát még a nyáron. Enyedi Ildikó mesterien ábrázol emberi kapcsolatokat, szerelmet, intimitást, párkapcsolati kérdéseket, s rendkívül eredetien ötvözi a pszichológiát a varázslattal; Füst Milán méltán híres regényének általa történő megfilmesítése így különösen érdekelt.

Ha eltekintünk az adaptáció tényétől és milyenségétől, ez egy közepes minőségű és szükségtelenül elnyújtott film egy már-már érdektelen párkapcsolatról (a pár egyik tagja sincs kibontva annyira, hogy valamiféle empátiát keltsen), esetenként sztereotip nemi szerepek és kapcsolati helyzetek bemutatásával. Még csak egyenes vonalú elidegenedés-történetnek sem mondanám, mert a kapcsolat hol nagyon meleg és idilli, hol meg váratlanul hideg és szürke, az átmenetek pedig ritkán vannak megmagyarázva (a személyiségek ellentmondásainak körüljárásával lehetne ezt a rapszodikusságot magyarázni, mint ahogy az a Testről és lélekről esetében történt, de személyiségek itt nem igazán vannak). A leginkább az zavart, hogy a kevés bevállalósabban tálalt kapcsolati konfliktust, erőszakot is rögtön ellensúlyozza a film valami gagyi, a történet szempontjából semmilyen jelentőséggel nem bíró komikus jelenettel vagy poénkodással, így a nézők minden feszültebb rész után megnyugodva felsóhajthatnak és nevetéssel lazíthatnak. Szóval, ha nem veszem figyelembe a könyvet, olyan öt csillag.

Ha tekintetbe veszem, hogy mit módosítottak a regényhez képest, akkor valamivel rosszabb a helyzet. Az eredeti egy E/1-ben elmondott történet egy kezdettől fogva bizonytalan szavatossági idejű párkapcsolatról, két külön univerzumba tartozó személyiség viszonyáról, érdekfeszítő meditálás az elmúlásról és halálról, mindez egy nem túl magas érzelmi intelligenciájú, először ütök aztán kérdezek típusú hajóskapitány elbeszélésében. Hogy Füst Milán egy ilyen személyiség belső monológjait is hitelesnek hatóan ábrázolta, és hogy a kapcsolati idegenséget egy szereplő elbeszélésén keresztül is érzékletesen festette le, az az író jelentős fegyverténye. Enyedi Ildikó filmje nem próbálkozott meg azzal, hogy ezt a Störr kapitányt bontsa ki és hozza közel a nézőkhöz, inkább átalakította és kommerszebbé tette a figurát. Elsősorban azzal, hogy megmacsósította és társadalmi szempontból elfogadhatóbb karaktert csinált belőle, a regénybeli kívülállóságnak itt kevés nyoma van. A filmbeli Störr spoiler A párkapcsolati konfliktusok és erőszak bemutatásánál a regény nem fogta vissza magát, itt mindez sziruppal van adagolva – ez különösen annál a jelenetnél érezhető, amikor spoiler. Továbbá: a regényben az is kiderül még Störr elbeszélésén keresztül is, hogy a nőnek mi a problémája ezzel a kapcsolattal, miért következik be az elhidegülés (már ha nem volt kezdettől fogva hideg az egész viszony), a vászonra vitt történetben viszont kevésbé.

Nem tudom, mi az oka, hogy Enyedi ilyen elcukisított filmet csinált, de remélem, ezután visszatér a tőle megszokott színvonalhoz.

Sajnos azokkal tudok egyetérteni, akiknek nem tetszett igazán ez a film.
Noha Enyedi Ildikót az egyik legnagyobb, világszínvonalú magyar filmrendezőnek, több filmjét pedig nagyon nagyra tartom, ezt a filmjét közel sem tudom a többi mellé tenni.

Az is igaz, hogy Füst Milán könyvével (amit jó régen olvastam) sem igazán jött össze a találkozás. Csak annyi maradt meg belőle bennem, hogy a kapitány végig gyanakszik.
Semmi különös érzés, hangulat, pláne cselekményszál nem ragadt meg az emlékezetemben.

De egy filmnek persze önállóan is működnie kell, kellene.
Ezt most nálam nem működött.
A feleség karaktere kidolgozatlan, érthetetlen. Nem gondolom, hogy a nőkre ez a jellemző, ez az igazi nőiesség titka.
A kapitányt se lehet persze jobban érteni, de neki legalább az életére van némi rálátásunk.
Némelyik dialógus hátborzongatóan rossz. A csúcs a kapitány éneklése.

Ami a Testről és lélekről esetében a hétköznapi élet ábrázolását illetően működött, itt már nagyon nem. Itt – szerintem – üti egymást az emelkedettség és a hétköznapiság.

A film alapvetően unalmas.
Ahhoz túl sok a cselekmény (és a hossz), hogy művészfilmként tekintsünk rá, ahhoz viszont túl kevés, hogy ébren tartsa a figyelmünket, mint egy rendes, jó kommersz film.

Néhány jó szó:
Sok gyönyörű kép dicséri az operatőri munkát.
A film zenéje – ahogy a komolyzenét összeszövi a film mozgásával – nagyon jellemző erőssége a rendező filmjeinek, ennek is.

Tudjuk, hogy Enyedi Ildikónak régi vágya volt ennek a filmnek az elkészítése, amit sokáig nem adott meg lehetőségként neki a sors.
Most, hogy megadatott neki, az számára legyen öröm, de sajnos mi kimaradtunk az örömből.

Különleges film volt, de nem vagyok benne biztos, hogy valójában annyira tetszett…
Az kétségtelen, hogy a színészek csodásak voltak, valahogy hangulatból, vagy érzésből játszottak, ezért a filmnek lett egy igazán intim és olyan mesélős érzete, ami kicsit andalgós, de a báj meg a humor sem hiányzik belőle. Tetszett az, ahogyan a zenéket használták, tetszett a húszas évek hangulat, a kosztümök, a gyönyörű enteriőr és az is, hogy az egész film vizuálisan egy ilyen melankolikus-puha púderszínben játszott. (És muszáj megemlítenem, hogy amikor megláttam Louis Garrel-t, borzasztóan izgatott lettem, milyen csoda már az, hogy egy magyar rendező filmjében tűnik fel!)
Ami viszont nem tetszett: a film hossza. Mert én tényleg nézek Tarantino-t meg Üvöltő szeleket, de ott indokolt az ilyen hosszú játékidő, itt viszont szerintem nem. És ez a felesleges elnyújtás nemcsak, hogy lefárasztja a nézőt, de valahogy tönkreteszi a film ritmusát is, egyáltalán nem lehetett megítélni, hogy melyik ponton lehetünk most, de ez nem izgalmas volt, hanem tényleg fárasztó.
És még egy dolog, ami nem feltétlenül negatívum, viszont nekem nagyon meghatározó az élményében hogy A feleségem története ízig-vérig francia filmnek érződik. Nem magyar filmnek, hanem franciának. A színészek miatt is, természetesen, de bizonyos helyzetek, a férfi-nő kapcsolat, ez a típusú érzékiség, az elidegenedés felfestése nagyon „franciás” volt és szerintem a karakterek is, főleg Léa Seydoux nagyon bájos, nagyon szabad, mégis nagyon femme fatale-érzetű nője, aki mindennek a középpontjában állt.
Szóval tetszett-e? Fogalmam sincs. Talán meg kellene néznem még egyszer, ahhoz viszont idő kell még, hogy erre vágyjak is.

A regényt korábban már olvastam, nagy hatással volt rám, a kedvenceim közé tartozik. Izgatott lettem, mikor megláttam, hogy adaptáció készül belőle, kiváltképp Enyedi által, akitől pedig film van a kedveltek között.
Önmagában nem zavart volna a hossza, ám annak függvényében igen, hogy szerintem fontos részeket hagyott ki, a könyv elejéből és végéből. Így kevésbé teljes a kép, hogy hová érkezett (vagy hát nem érkezett), és honnan indult a kapitány. Ha nem csal az emlékezetem, házasságáig csaknem minden tapasztalata annyi, hogy kiskorában tetszett neki egy lány (vagy az anyukája?), illetve később az ablakban megleste valakivel az éppen öltöző bejárónőt/szobalányt. Tehát kimaradt a személyiségét alakító, fejlődése szempontjából is fontos időszak. Ehhez jön a csekély ön- és emberismeret, majd az eléggé véletlen-és kalandszerű házasság Lizzyvel, akit nem igazán tud kezelni (bár az ő labilitását, szeszélyeit egy összetettebb lelkületű egyén sem biztos, hogy tudná). Eleve nem igazán passzolnak, Störr a kiszámítható, kissé egydimenziós kenyérkereső, tárgyilagos, racionális, nem annyira „szerető típusú” férfi, Lizzy meg fiatal, csapongó, folyton élményekre, kalandra, impulzusokra vágyik. Így a kapitány félreérti Lizzy flörtöléseit is, ami persze, nem egy jó érzés, de továbbra is kitart mellette, viszont bizalmatlan is, és túlzásokba esik. Ami a végét illeti, azt hiszem, a regényben valahogy képbe kerül két fiatal lány, mindkettőjüknél jó eséllyel indul (itt is a fizikai adottságaival hódít kezdetben), majd ismételten félresiklik a dolog. Ezért is van jelentősége a filmet nyitó és záró monológjának.

Nagyon tetszett a film így másodjára, a könyv elolvasása után… Elsőre valamiért nem kötött le, túl hosszúnak találtam, de a könyvvel együtt nézve a filmet sokminden tiszta lett. Nagyon jól bemutatja a könyv világát, talán azt lehet mondani, hogy a film kicsit modernebb és persze nincsen benne minden részlet, de a fontos részek benne vannak a filmben. Nagyon tetszett Louis Garrel alakítása, a könyvben leírt negatív karaktert testesíti meg, valamint tetszett, hogy benne volt Hajduk Károly, aki szintén jól játszotta a szerepét.
A történet szempontjából tényleg jól lett bemutatva a film, egyetlen kivétellel: a könyvben a kapitány karaktere sokkal erősebb volt, egy igazi férfi, aki nem szarozik senkivel, és még Dedinnek is eltörte a lábát, nem csak az orrát. A filmben ez nem igazán jött át, bár Gijs Naber valóban egy magas ember és az intellektusa teljesen átjött, viszont szerintem benne lehetett volna még több karakterhű ábrázolás. Szerettem a regényt, ezért a film is nagyon tetszett, biztos többször nézős film lesz, még így is, hogy ilyen hosszú.

Nem volt rossz eleinte még tetszett is de aztán unalmassá vált számomra egy idő után és szerintem nagyon vontatott és el nyújtott lett …már alig vártam hogy vége legyen …meg jó hogy meghívtak a moziba:D

Vizuálisan és zeneileg nagyon szép film, főhajtás az operatőrnek és a zeneszerzőnek, de naaaaagyon hosszú film. Valamelyik jelenetekkel kevesebb lehetett volna. Egyébként engem kifejezettem zavart benne az a 3 (?) szexjelenet, azt pl. lehetett volna rövidíteni, nem vett el volna semmit a film értékéből. Lizzy karakterét meg nem szerettem meg, sőt, annyira számító és manipulatív személy volt, a pálfordulásaitól meg a falra másztam.
A könyvet nem olvastam, de megvan a könyvtárban, úgyhogy felkerült a listára.