Aranyeső Yuccában (1981) 79% 113★

Megunhatatlan darab, meg hát Bud Spencer. A gyerekkoromat is már teljessé és humorossá tette , de most sem tudom megunni. :D

Bud Spencer ezen bájos kis visszatekintése a spagetti-westernek világába retrospektív szempontból lehet nagy meglepetés: 1981-ben a Spencer-Hill páros már a csúcson pörgött, közös karrierjük legemlékezetesebb mozijai közül pár már kész volt, pár még előttük állt, illetve maga Spencer is legalább két saját filmszériát, a Piedonét és a Seriff… sorozatot is futtatta éppen, de az egyébként vegyesebb megítélésű szólóprodukciói közül is ekkortájt készültek el a legjobbak. A western műfaja azonban halott volt, és valódi feltámadásra, reneszánszra a kilencvenes évek legelejéig nem is került sor. Bizonyosan megvan a maga jól rögzített irodalma, miért csináltak 1981-ben újra régi vágású, a klasszikus westerneket nemcsak parodizáló, de azok néhány komolyabb alkotóelemét aktívan fel is használó filmet az olaszok, de a magam részéről rejtély, mi is volt a pontos szándék és gondolat az Aranyeső… mögött.

A film viszonylag közismert, Magyarországon valószínűleg ez az egyik legnézettebb szóló Spencer-mozi, ami érthető, hisz a készítők láthatóan biztonsági játékra törekedtek. A sztori üresjáratok nélkül halad előre, a hetvenes évek legvégére alaposan kiérlelt Spencer-Hill produkciók csihipuhira és önfeledt humorra építkező modelljét használták fel. Nyoma sincs benne azoknak a komolyabb felhangoknak és moralizálásnak, amiket a Piedone-filmek néha megütnek, nem hoztak a képbe „mogorva főhős-ártatlan kisgyerek” párosítást, és a westernekből kiemelt stílusjegyeket is dinamikusabban mutatták be a megszokottnál. Spencer partnere a színen egy egyébként rendkívüli tehetségű francia-marokkói színész, Amidou lett, aki vagy élvezi, vagy nagyszerű színészként eljátssza, hogy élvezi a tökkelütött indián karakterét – Girolamo egyébként nagyon szeretreméltó, de semmi esetre sem működik Hill-pótlékként, az egész figura inkább Caputóra emlékeztetheti a nézőt. A mellékszereplők a továbbiakban a Spencer-Hill univerzum visszajáró vendégei.
Morricone ide komponált zenéje szintén esettanulmány, mintha saját maga western-kompozícióinak egyfajta esszenciáját dobta volna be a moziba – a végeredmény olyan is, benne van a zeneszerző minden szerethető és minden idegesítő aspektusa.
Magának a történetnek érdekes vonása, hogy a poénos betétek kiemelésével és egy más szemléletű rendezéssel minden további nélkül lehetne veretes spagetti-western klasszikus: a birtokháborúba keveredő álorvos és az őt kísérő indián figurája megannyi western-csillagra kiosztható lett volna, és a lassan adagolt csavar a seriff kilétét illetően is lehetne nagy fordulata egy efféle mozinak. Komoly és potens formában azonban 1981-ben aligha lehetett esély az elkészítésére.

Sok ikonikus jelenettel megáldott, a magyar változatban főleg Székhelyi József révén sok örökké idézhető elszólással operáló mozi az Aranyeső Yuccában. Mint spagetti-western, visszafogott darab, de vígjátékként elsőrangúan funkcionál, nem lehet rá panaszunk ilyen téren.

Valószínűleg azon kevesek közé közé tartozom, akik eddig egyetlen egy Bud Spencer-filmet sem láttak. Nekem már az sok volt, hogy korábban a hétvégéken nem lehetett úgy bekapcsolni a tévét, hogy legalább egy csatornán ne az ő filmjei menjenek. Ha a kihívás során nem ezt kaptam volna, valószínűleg sosem tettem volna próbát vele. Már a westernnél felvontam a szemöldököm, hogy ez érdekes menet lesz, hiszen nem egy általam agyonnézett, kedvelt műfajról van szó.
Azt el kell ismernem, hogy egy egyszerű történetvezetésű, ám mégis kellemesen könnyed film, ami akár működhetne is, de nálam a humora nagyon sokszor nem talált be. Az indián, aki folyamatosan szerencsétlenkedett, engem sokszor idegesített, mintsem nevetni tudjak rajta. Az a bizonyos jelenet kezdetén még tetszett az abszurditás, ahogy míg a seriff puszta kézzel osztja ketté a pulykát, addig Buddy ugyanolyan módszerrel varázsolja két darabbá a tálcát, de amikor már konkrétan a zabálást mutatták, el kellett fordulnom egy kicsit – az evésre (és főleg a húsok tekintetében) iszonyatosan finnyás vagyok, így nekem az a rész inkább gusztustalannak hatott, mintsem viccesnek.
Egyszeri próbálkozásnak bőven elég volt, a többi filmjét inkább kihagyom.

Egy, a kereskedelmi csatornákon unásig vetített Bud Spencer darab, amit így, hogy lassan 10 éve nem láttam, tényleg a sok ismétlés rontott el. Határozottan jó darab, a vicces történetével, az Anulu szinkronos indiánjával, na meg A Pofozógéppel.
Az evőversenynél potyogtak a könnyeim a röhögéstől.

Jó film főleg a zabálós jelenet de az azért túlzás amikor azt írják ,hogy őrökké megtudnám nézni meg hogy örök kedvenc vagy a legjobb filmje stb

Gyerekkorom egyértelmű kedvence…
Azért így felnőtt fejjel is nagyon szerethető. Nem voltam annyira oda Bud Spencer western filmjeiért, akár egyedül, akár Terence Hillel közösen szerepeltek benne, ezért is kivételes nekem ez a film. Egyrészt tényleg egy élvezhető western számomra, másrészt kiváló bizonyíték arra, hogy Bud Spencer egyedül is nagyon jó kis filmeket tudott csinálni! És persze nagyokat tudott zabálni… :)

A film visszatér a gyökerekhez, az igazi és hamisítatlan spagetti-western műfajhoz, persze annak kissé karikírozott változatához. Ennek következtében a mű igazi nosztalgia bomba – hiszen ekkor már nem igazán jöttek ebben a műfajban filmek – és egy nagyszerű, kiváló poénokkal operáló vígjáték is.
A történet maga kissé egyszerű, s néhol talán klisés is, viszont egy vígjátékhoz éppen elég, és mivel elég rövid a film, így nem is fullad unalomba.

Nagyon jó western Bud Spencer főszereplésével. Egyszerű, de remek történet és a műfajt jellemző poénok viszik a filmet, amely ha nem is a legjobb alkotása Spencernek, azért mégis többször is nézhető.

Egyszerű történetvezetésű, könnyed western, aminek legjobb része egyértelműen a remekül időzített humorból fakadt. A folytonosan szerencsétlenkedő indiánnak jó pár vicces momentumot köszönhettünk, de én azon is jókat mosolyogtam, hogy Buddyt sose hagyták rendesen enni. Nem hiba, inkább csak érdekes felfedezés részemről, hogy néhány karakter nagyon hasonlított más, Bud Spencer főszereplésével készült film bizonyos szereplőihez: Girolamo például egy az egyben a Kincs, ami nincs Anuluja volt, csak indián kiadásban. Kicsit furcsálltam, hogy a fordulatot az utolsó húsz percben húzták elő a semmiből, korábban nem sok utalás történt rá, alapvetően azonban szórakoztató és kellemes kikapcsolódást nyújtó film volt ez.