Amerika kedvencei (2001) 66% 125★

Ahogy teltek a percek, egyre jobban tetszett, a végére egész jó volt. Julia Roberts pedig tényleg az egyik kedvenc színésznőm. Nem szegte meg amúgy a csávó ezeknek az embereknek a jogait azzal, hogy spoiler? Azért ez nagyon cuki volt a végén spoiler

Hát én csak azt nem értem, hogy adhatta a nevét ennyi jó színész ehhez a filmhez. :D
Nagyon beteg volt! :’D

Imádom az olyan filmeket, amik arról szólnak, hogy a háttérben tevékenykedő szürke eminenciások (kampányfőnökök, rendezők, sajtófőnökök, stb.) hogyan szervezik meg a Patyomkin-világot, miközben a valós dolgok, a tényleges hírértékek a szenzáció szőnyege alá söprődnek.
Egyrészt azért szeretem ezt a kiindulást, mert mélyen önirónikus, ahogy az álomgyár görbetükröt mutat saját magának és eladja az egészet ugyanannak a közönségnek, akit egyébként az év másik 364 napján éppen a bemutatott módszerekkel etet.
Másrészt azért, mert módot ad rá, hogy én is mindig elgondolkozzam a saját görbetükreinken, amiket nap mint nap megélünk. És éppen ez az utóbbi az, amiért szerencsésebb, ha az alapból adódó szatirikus hangnemet oldja némi romantikus komédia.
Pedig ennek az alkotásnak nem is a romantikus szál a legnagyobb erőssége, hanem a jellemkomikumok. Lényegében az egész film a jellemkomikumokra és annak a zseniális színészi megformálására, nem kevésbé a harmonikus illeszkedéseire épül.
Catherine Zeta-Jones annyira hitelesen hozza a totálisan megjátszós ripacsot, hogy alig tudtam elkülöníteni, mikor játssza meg magát Zeta-Jones-ként és mikor Gwen-ként.
Julia Roberts oltári bájosan hozza a másodhegedűs naívába oltott taposós maximalistát, hogy már a jelleméből simán összerakta a ducilány karaktert, és szinte elvett az élményből, spoiler.
John Cusack azt a figurát hozza, amiben a legerősebb: zavarodott, határozatlan, megerősítésre vágyó, bizonytalan erőszakos frátert. Komolyan elgondolkodom néha, hogy vajon mennyire lenne hiteles más karakterben, de aztán rájövök, hogy neki ez a karakter kell.
Ahogy Billy Crystal-t pedig nem tudnám egysíkú karakternek elfogadni. Billy az, aki az én olvasatomban a színészet régi iskoláját követi. Ő feltűnik a színpadon és játszik. Intelligensen, beleéléssel, egyéniséggel, és éppen ezért ebben a felszínesnek beállított karakterekkel tűzdelt világban nyilván játékmestert.
De nem lennék igazságos, ha a mellékszereplőket kihagynám.
Stanley Tucci nagggyon jó direktor. A megjelenése, a kommunikációja, a visszaszorított indulatoktól szétrepedő középszerű megjelenése és a pénzéhes értékrendje mesés!
Nemkülönben Christopher Walken átszellemült művészlelke. Az öntörvényű, elborult és higgadt figurája már a megszólalása előtt mosolyt csalt az arcomra, és minden jeleneténél végig vigyorogtam, csak mert ott volt.
Mindemellett a sztori aranyos, lendületes, lekötötte a figyelmemet.
Ráadásul a film dinamikája nagyon eltalálta azt, hogy mi tartja a szememet, a figyelmemet a filmen.
Nem a látvánnyal akar jóllakatni, nem a közönségességgel akar megnevettetni, nem a sztárok neve miatt volt érdemes megnézni, hanem a játékuk miatt, a film élménye miatt.

Ajjj. Nem tudom, hogy azért nem tetszett, mert
1) későn néztem és álmos voltam és nem fogtam fel rendesen (bár annyira nem hiszem, hogy mély lenne)
2) amúgy is rossz kedvem van (bár előtte a Clueless csodákat tett a kedvemmel, de lehet, hogy az „csak” a Jane Austen varázs volt)
3) tényleg nem annyira jó :/

Sosem tudjuk meg, mert nem fogom újra megnézni.