Alias (2001–2006) 85% 34★

Számomra ez az a sorozat, amivel „minden” elkezdődött!! A mai napig élénken él bennem az emlék, amikor Békésszentandráson voltunk augusztus 25-én, és este semmi érdekes nem ment a tévében, jobb híján az Alias-t néztük, 2. évad 9. rész. Annyira tetszett, hogy ezután minden részt néztem a tévében. Érettségi után pedig ledaráltam a 3. és 4. évadot.

Szerete(t)em az erős, független, iszonyat menő főhősnőt (a nevem is innen van, habár egy cseppet sem hasonlítok Sydney-re :D). David Anders, mint Sark… Tele volt a sorozat híres mellékszereplőkkel, és ezután következett A Lost!

Örök kedvenc, azóta is várom azt a sorozatot, ami majd betölti az űrt helyette.

Újranézés:
– 1. évad: Imádom, ahogyan a feszültség minden egyes részben fel van építve, ahogy a dialógusok és minden meg van írva. A karakterek bemutatása már az első részben prímán sikerül, és megismerjük őket, szimpatizálunk valakikkel, utálunk másokat. Sloane még mindig az egyik legjobban megalkotott gonosz karakter nekem, főleg mivel ugyanazzal a traumával kell szembenéznie, mint Sydney-nek (a sors iróniája), annyira rettenetesen jól és árnyaltan írták meg ezeket a jeleneteket.

Persze, az akció része néha túl hihetetlen – és igen, van egy megmagyarázatlan misztikus szál, ami speciel nekem nem negatív pont –, de csak annyira mint egy akciófilmben. Amúgy a verekedések koreográfiája, a kamerafelvételek, minden annyira professzionális benyomást kelt, nem egy 90-es évekbeli cheesy valamit, ami mostanában az új sorozatoknál olyan nagy divat lett, úgyhogy még inkább visszasírom ezt a minőséget.

Az első évad nagy története nem sok, az első felében izgalmasan bemutatják a kettős ügynök életet, míg a második felében előkerül az Ember, aki szintén briliánsan bemutatott gonosz, hiszen az első nyilvános lépése, amit tesz, hogy lefegyverez egy halom hatalmas társaságot.

Negatívpont: Csak Will és Sydney béna fél-románca. :P És túl kevés Sark.

Értékelés: 10/9

– 2. évad: Lena Olin alakítása viszi ezt az évadot a hátán. A már megszokott akció és Rambaldi-rejtély mellett végre van egy másik főszálunk, és imádtam, ahogy egy kicsit megismerjük, milyen is volt a kapcsolat Jack-Sloane-Irina között. Amit nagyon szerettem ebben az évadban, ahogy a kapcsolatokat ábrázolják – legyen az Will és Sydney barátsága szembe állítva Jackkel és Sloane-nal vagy éppen Sloane igazi szerelme (és mekkora jó dolog volt már, hogy a főgonosz szerelmes és majdnem felad mindent érte). Irina és Sydney kapcsolata külön blogbejegyzést is érdemelne, hogy mennyire remekül van megírva egy komplikált anya-lánya kapcsolat. És különben is, mennyire jók már a gonoszok itt még mindig.

Külön pluszpont jár az évadzáróért, az annyira érzelmileg ütősre sikerült.

Negatívpont: Vaughn

Értékelés: 10/10

– 3. évad: Az évad első fele az abszolút kedvencem, mindig is vonzott, ha a főhősnek szenvednie kell és meg kell birkóznia a saját sötétségével. Ahogyan megkínozzák Sydney karakterét és ahogy ezt lelkileg feldolgozza, párosítva a kincsvadászatszerű emlékvadászattal, az remek. Az évad második felében értékeltem a kettős ügynökösdit, hogy a gonoszok még mindig kompetensek és fenntartják a feszültséget, bár így visszagondolva az évadzáró nem szólt nagyot, csak lezárta a szálakat. A dialógusok még mindig annyira ott vannak, főleg Jack és Sloane között.

Negatívpont: Vaughn hülye, erőltetett szerelme. Egyszerűen sehogy sem fér a fejembe ezzel az időrenddel, amit idetettek. Fél évig depressziós és magában beszél, aztán beleszeret abba, aki vizsgálja Sydney halálát és bamm, esküvő egy év múlva?

Értékelés: 10/9

– 4. évad: Noha nem néztem ekkor már a sorozatot élőben, ezért csak DVD-n maratonoztam, eljutott azért hozzám is az az infó morzsa, hogy itt rebootolták a sorozatot, mert a nézettség nem volt megfelelő. Szóval új nézők bevonzása miatt új felépítésre mentek rá, és az Alias védjegyévé vált függővéges részeknek itt búcsút mondhatunk, ugyanis csak heti gonoszos, teljesen lezárt történeteket kapunk. A karakterek viszonya hajaz az első évadéra, visszakacsint rá, itt mindenki most egy tényleges CIA black ops csoportba kerül (ami már bocsánat, de nekem mint abszolút top rajongónak is nagyon erőltetett volt, főleg hogy új szereplőt nem is kapunk), amit ténylegesen Sloane vezet, szóval visszahozza az SD-6-os időszakot. Ami hiányzott az egy normális gonosz, ugyanis az évad első felében csak ide-oda császkálnak a hőseink, mindenféle ok nélkül. Ami bónuszpont: befejezték a nagy Rambaldi jóslatot, méghozzá úgy, hogy a Pilot epizódban látott Müller készüléket felhasználták, egyszerűen imádtam, hogy bár csak random építkeztek a saját mitológiai elemükkel, mégis értelmes egésszé varázsolták. Másik plusz pont, hogy a háttérbeli romantikus kapcsolatok – Dixon, Nadia és Weiss – nem voltak annyira a drámára kiélezve és nem vettek el az akció elől képernyőidőt.

Értékelés: 10/7 – sajnos visszanézve kritikusabb szemmel, a tingli-tangli történetvezetés miatt egy kicsit akciólimonádébb lett, és veszített a régi bájából.

– 5. évad: Rövidebb évad (ha jól emlékszem Jennifer Garner terhessége és a forgatókönyvíró sztrájk miatt), de jobban összeszedettebb, mint a 4. és személy szerint úgy gondolom, méltó befejezése volt a sorozatnak. Kapunk ugyan 4 új szereplőt (női Sark, kis Sydney, kis Sydney Anna-féle ellensége, és egy új terrorista segítőt Sydney-nek), akik bár nem tudtak teljesen kibontakozni, de így is kellemes színfoltok voltak. Imádtam, hogy előkerült minden és mindenki a végére: lezárást kapott Irina, Sark, Nadia, Anna, Will, Sloane végül nem lett az a megtért ember, aki a 4. évadban volt, és nem zavart a visszaesése, hiszen hihető volt, kaptunk Rambaldi tárgyakat, és nagyon szépen a jóslatot beteljesítették. Ami még abszolút pozitívum, hogy nem volt Vaughn nyekergés, és noha egy cselekményszálat hirtelen vágtak meg/szerkesztettek meg, nem volt annyira zavaró, hogy sok pontot levonjak tőle.

Köszönöm a csodálatos öt évet – ahogy a készítők is mondják a sorozat végén.

Értékelés: 10/9

NAGYON NAGYON NAGYON imádtam.
Fordulatos, a szereplők remek változásokon mentek keresztül, minden évadban volt valami jó és kevésbé jó, és mindig történt valami. Senki sem az, akinek először hisszük, mindenkinek megvannak a maga piszkos kis titkai, és az ok-okozati összefüggések is tökéletesen kirajzolódnak a részek során. Kedvenc. Nagyon kedvenc. A sok rész ellenére talán még újranézős is. Aki szereti a rendőrös-kémes, kemény női főszereplős sorozatokat, azoknak kár és vétek kihagyni.

Harmadjára is megunhatatlan ez a sorozat, egyszerűen minden másodperce izgalmas. A szereplők könnyen megkedvelhetők, a negatív karakterekkel együtt. Kedvencem természetesen Marshall a műszaki guru, a rossz oldalról pedig Sark. Mindig hozzátettek valamit, amitől izgalmas lett és az ember várta hogy tovább nézhesse.

Apukám kedvenc sorozata volt, és annyit beszélt róla, hogy végül elkezdtem nézni. Éppen a negyedik évadnál tartott a sorozat, így fogalmam sem volt, hogy ki kivel van, és egyébként is mi ez?! Így hát muszáj volt az első résszel kezdenem (pedig ez sorozatok esetében nem megszokott :D).
Hamarjában beszippantott a történet, nagyon élveztem a pörgős akciójeleneteket, a kis lelkizést a barátokkal, az apa-lánya viszony folytonos változását, a rejtélyeket. Az utolsó két évadot már kicsit kevésbé szerettem, túl sok volt a picsogás.
Michael Vartan nekem a jó pasi kategória, de a karakterét nem igazán kedveltem, lehetett volna tökösebb is.

Hogy én ezt mennyire szerettem! Az első évadokban meg mindig a történet közepén ért véget a rész, így muszáj volt folytatnod. :D
Ez a misztikus szál a végére nagyon eltúlzott lett, de azon kívül egész jó volt. Remélem, lesz alkalmam megnézni még egyszer.
Sydney miatt iratkoztam be anno harcművészetre, bár nem krav magát választottam.