Alfa holdbázis (1975–1977) 74% 9★

Sok tekintetben kétarcú, nem szépen, nem csúnyán, inkább furcsán öregedő sorozat az Alfa Holdbázis, amit azonban lehetetlenség nem szeretni. Lelkületét, belső logikáját tekintve érezhetjük, nagyon komoly szellemi munka áll a hátterében, ami azonban a tévésorozatos formátumra való átültetés közben szükségszerűen degradálódott, egyszerűsödött. Ezen túl is: annyiféle érdekesség, különös adalék és fordulat húzódik meg még a kreatív hátterében is, hogy arról komplett könyveket lehetne írni.

Dióhéjban mégis a lényeg: ez egy közvetlenül a Star Wars előtt készült, vizualitásában hol rendkívül igényes, hol kimondottan régimódi és primitív, útkereső sci-fi sorozat, ami igazán saját stílust sosem talált magának, de nagyon érdekes fejlődési utat járt be. Míg az első évada látványosan merített a filozófiai magasságokban járó science-fiction klasszikus gondolataiból és problémáiból, addig a második hollywoodi irányt véve próbált még szélesebb közönséget elérni. Stilisztikailag a két variáció ugyanarra a témára ég és föld, bámulatos módon mégis egységet alkot, és egyiket sem tudnám jobb vagy rosszabb megfejtésnek tekinteni.
Az első évaddal szembesülni mindenképpen érdekes élmény még ma is: a vizuális megvalósítás szabta kereteket néha tobzódó kreativitással, néha beletörődéssel hagyták hátra a készítők, és annak ellenére voltak képesek veretes sci-fi élményben részesíteni a nézőt, hogy a fizika törvényeit igen lazán kezelték. Az arculat egyik legmeghatározóbb eleme az ismeretlen létformák metafizikai lényként való ábrázolása. Kimondottan gyakran láthatunk olyan entitásokat, amiknek a fizikai prezentációját pszichedelikus eszközökkel oldották meg, mondván, ezek nem a mi tudományunk által leírható élőlények – ez egyszerre furcsa és izgalmas, elvont, érezzük a szérián a hatvanas évek LSD-vel átfűtött fantáziájának hatását. Ezt a vonulatot és szellemiséget ellenpontozza kőkeményen a második évad, amiben akciódúsabb részekkel és rengeteg, sokszor megdöbbentően primitív maszkokkal, gumi jelmezekkel, elképesztően hülye sminkekkel, frizurákkal ábrázolt idegen lénnyel találkozhatunk. Szórakoztató-faktorát tekintve ez utóbbi kielégítőbb, noha régimódisága mellett primitívebb is, míg előbbi még mindig nagyon szellemes, de mai szemmel sokkal nehezebben feldolgozható élménynek bizonyul. Egyik sem magától értetődően nagyszerű, megfelelő nyitottság híján értékelhetetlen ostobaságnak is tűnhet, de modern korunk túlpörgetett ingereit elengedve mégiscsak bevonz mindkét évad – akik tudnak szórakozni például régi Star Trek szériákon, azoknak itt sem lehet gondja az élményanyaggal.
Az Alfa látványvilágának alapját adó modellek, díszletek, kosztümök színvonala ugyancsak szélsőségek között mozog. Ezen a téren a 2001: Űrodüsszeia hatása és a vele való közvetlen rokonság olyan szinten letagadhatatlan, hogyha a cím nem Space: 1999 lenne, simán elhinném, hogy a sorozat és a mozi ugyanabban az univerzumban játszódik – bár most sem nehéz vagy kellemetlen összekötni a kettőt fejben. A bázis, az űrhajók, a „holdi élet” munkatereinek prezentációja lenyűgöző, aki először látja az első epizód kezdőjeleneteit, joggal hiheti, hogy elfeledett gyöngyszemre bukkant a sci-fi történelemben. Minden más már problémás: a 2001…-ből ugyancsak ismerős pszichedelikus trükkfelvételek nagyon csúnyán öregedtek, nem érnek fel a klasszikus moziban látottakkal. A „holdi élet” belterei is problémásak olykor, számos díszlet láthatóan primitív, rögtönzött, az alfaiak által hordott ruhák meglepően gyakorlatiatlannak tűnnek. Tetézik a bajt a színészek, akik gyakran annyira tipikusan a hetvenes években divatos frizurákkal és arcszőrzetekkel lépnek a kamera elé, hogy nevetségessé teszik vele a szériát. A második évadra ezen sokat javítottak, eltűntek például a pornóbajszok, az egyenruhák is mintha vesztettek volna pizsamaszerűségükből.
A színészek kapcsán sok problémám nincs: Martin Landau és Barbara Bain, mint a széria arcai hitelesek, illetve bejáratottak az eredeti Mission: Impossible révén. A harmadik évad kulcsembere, Catherine Schell nagyon felüdítő, érezhetően szükség volt egy ilyen alternatív karakterre, ráadásul Schell és az ő sminkje együtt képes kiemelkedni abból a biodíszlet funkcióból is, amire első ránézésre kárhoztatta őt alkata. Maya alakváltó képessége egyébként olyan erős aduász, ami a legtöbb vele készült epizódban szükségszerű kulcstényezővé válik, a néző egyszerűen előre megsejti, hogy ezzel a szuperképességgel szinte minden helyzetből ki tudja vágni magát a csapat – és általában ez is történik.
A többiek kapcsán elmondható, hogy kevés a nem helyettesíthető, esszenciális karakter a színen: Barry Morse hiánya a második évadból meglepő mód szinte fel sem tűnik, Zienia Merton sosem igazolja vissza a majdnem folyamatos jelenlétét, Tony Anholt viszont remek oldalkerék. Nick Tate talán elbírt volna még több műsoridőt, de maga a karaktere borzasztóan egydimenziós.
Zenei téren a széria igazán karakteres és figyelemfelkeltő betétzenét csak a második évadban kapott, a különböző zenei betétek pedig mindig nagyon vegyesen sültek el: a komolyzenei pillanatok érezhetően kilógtak az összképből (felfelé), például mikor Holstot vágtak egy veszedelmes űrhajós szekvencia alá, de az egyik epizódban a legénységnek adott elektromos szitár koncert hangjaitól konkrétan még én magam is majdnem rosszul lettem.
Mindennek a nagy mixe azonban a szellemi háttérben szerencsés módon jó irányokba mutogat: az Alfa holdbázis a magasan szárnyaló gondolatok mentén jó értelemben elvadultan kreatív, és egyben állásfoglalás arra vonatkozólag, hogy az űrbe kilépő emberiségnek életbevágó feladata lesz saját erkölcsi iránytűjének követése a csillagok között is. Akkor is, ha önmaga belső konfliktusait kell megoldania, akkor is, ha idegen létformák kiismerhetetlen gondolkodásmódját kell megfejtenie. Ha mindennek a vizuális megvalósítása kicsit időtállóbb, komolyan vehetőbb, az Alfának ma a Babylon 5-höz mérhető kultusza lenne.

A végső értékelés a szélsőségek összecsapása lesz: az Alfa Holdbázis képes gyönyörű és ocsmány, igényes és olcsó bóvli, idejétmúlt és jövőbemutató lenni egyszerre – bámulatos sokszínűsége okán már önmagában is számot tarthat némi figyelemre a filmkedvelők részéről, de a mindvégig jelenlévő báj miatt én mégis inkább optimistán nyilatkoznék róla. Számos vetületében beleesik a „látnod kell, hogy elhidd” kategóriába, de az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai és a kilencvenes évek CGI-vel maszatoló űropera-sorozati között nagyon is logikus evolúciós lépcsőfok – ez pedig jó ajánlólevél, hisz ezeket is sokan szeretik, kultiválják máig is.
Így tehát minden hibája és őrültsége ellenére ajánlott darab!