Agymanók (Agymanók 1.) (2015) 87% 1202★

Nincs antagonista.
Én ezt most megismételném, mert magam sem hiszem el.
NINCS ANTAGONISTA!
Nincsen legyőzendő főgonosz, nincs hős-konfliktus, nincs világmegváltás, nincs lófasság, csak egy 11 éves kislány van, akit traumatizál az életének addig ismert alappilléreit megrázó változás: a nagyvárosba költözés.
És ez bameg, másfél órára beleragasztott a székbe.

Ez bizony kőkemény pszichoanalitika. Látszólag színes, cuki manóizék rohangálnak fel-alá, de ez csak a felszín. Ha hoztok nekem egy kisklambót, aki tud mit kezdeni az olyan dolgokkal, mint „absztrakt gondolatok dekonstruálása”, hát én kezet rázok a szüleivel.
Önismereti kérdéseket feszeget, de nem is egyszerű szinten. Tudatalatti, információfeldolgozás, az egyes emlékek komplex érzelmi telítettsége… nem feltétlenül hiszem, hogy olyasmik ezek, amivel a széles néptömegek aktívan és tudatosan foglalkoznának a hétköznapok során.
Ha csak néhány ember (gyerek) akad, aki innentől kezdve kismanókat képzel a fejébe, és ezáltal tudatosabban áll hozzá saját belső életének egyes, eddig automatizmusként működő jelenségeihez, hát akkor én azt mondom, máris megérte.

Nagyon élveztük, bár a gyerekek még nem mindent értettek belőle (5 és 7 évesek), de nekik is tetszett. Tutira újranézős lesz később. Azóta már meg is beszéltük, hogy a saját Dilibogyó-szigetükön milyen dolgok vannak, meg hogy a legtöbb emlékgyöngyük aranyszínű, de nem baj, ha van más színű is, meg hogy az érzelmek egyre összetettebbek lesznek, ahogy felnőnek, és az élményeket is komplexebben élik meg. Ma reggel Andrist napközis táborba vittem, és üres volt a kulacsa, aggódott, hogy nem fogja tudni megtölteni. Mondtam neki, hogy ott biztos lesz víz, kapnak enni-inni. Mondta, hogy jó, de most azért begurult egy lila golyó :) De azt is megbeszéltük, hogy milyen jó, hogy van Majré, mert így az ember megtanul tervezni.
Én úgy ríttam a drámai tetőpontnál, mint a záporeső. Öregszem, és ráadásul mindig a saját gyerekeimet látom bele a mesefigurákba, és előre sírok amiatt, hogy ilyen vagy hasonló nehézségeken majd nekik is át kell esni :D A végén meg nagyon jókat nevettünk.

Bánat olyan aranyos! *-*

Nagyon szeretem, de igazság szerint ez egyike azoknak az animációs filmeknek, amiknél úgy érzem, a Pixar kezd kicsit átesni a ló túloldalára: nagyon intelligens filmeket gyárt, de már nem igazán gyerekeknek.
Ebben a filmben minden van, valódi pszichológiai elméletekre épül, nagyon szépen tálalja őket, és roppant érzékenyen festi le azt a káoszt, ami a kiskamaszkor. Riley is szerethető, életszerű főhősnő, az érzelmei is ötletesen lettek megjelenítve, az egész „elmevilágot” jól kitalálták… de van egy olyan sejtésem, hogy spoiler
Nagyon kedvelem a Pixart, ez a film is sokszor újranézős, de szerintem gyakorlatilag kötelező, hogy a gyerekkel együtt nézze egy felnőtt is, és beszélgessen vele a látottakról.

Érdekes és tanulságos kis mese arról, hogy bár minden ember boldog akar lenni, néha bizony meg kell élni a bánatot és szomorúságot is, hogy fel tudjuk dolgozni a bennünket érő hatásokat. Meg kell élni a haragot, meg kell élni a félelmet mert ezek mindmind hozzátesznek ahhoz, hogy a későbbiekben milyen lesz a személyiségünk. Nagyon jó kis történet ez. Segít, hogy kiismerjük az érzelmeket. Megmutatja, hogy egy-egy emlék nem csak pozitív vagy negatív lehet. Vannak keserédes emlékek is, amik lehet hogy valahol fájnak, de mégis szívesen gondolunk rájuk vissza.
Vicces grafikája ellenére nagyon is komoly gondolatok vannak benne.
Gyakorlatilag konkrétan levezeti az „elfogadást.”
Hiszen: spoiler
Jézus, túl sokat láttam bele, igaz? :D
Szóval, aranyos kis történet ez, ami elmeséli, hogy spoiler

Nagyon cuki volt, imádtam Derűt, Bánatot, Majrét, Haragot és Undort is :D meg persze a többieket, főleg Riley-t és a szüleit. Imádnivaló film, komoly gondolatokkal.

Az egyik (ha nem a) legjobb, legértékesebb és legmélyebb rajzfilm, amit valaha láttam. Zseniális az egész, már maga az ötlet is csillagos ötös és szerencsére a megvalósítás is kiválóan sikerült. Vannak vidám, szomorú és sokkoló pillanatai is, rengeteget tudok sírni rajta. Bármikor képes lennék megnézni, akár ezredjére is.

Kétszer is megnéztem moziban. Azért ez ritka. Kíváncsi voltam nagyon, hogy másodszorra csorbul-e az élmény, de ugyanúgy szerettem. Persze, elsőre meglepőbb volt, hogy olyasmiket is meg mernek lépni, mint mondjuk az az absztrakt gondolkodás átjárója vagy az álomforgatás. Ilyesmiket ennyire nagy költségvetésű, széles közönségnek szánt animációs filmekben nagyon ritkán láttam, inkább rövidfilmekben (még Gondry is eszembe jutott, akinek én rettenetesen szeretem az agyműködését, szívesen lennék ott agymunkás, ha ehhez csak el kellene küldenem a fényképes önéletrajzomat a fejhadiszállására :-)). Elsőre inkább az egész világból akartam még sokkal többet látni, annyira ötletes és szórakoztató volt (pl. azon másodjára is nagyon nevettem, amikor kiborulnak a vonaton a tények és a véleményék, mire Bing Bong azt mondja, hogy nem gond, ezek sokszor összekeverednek amúgy is), másodjára azért már azt is tudtam értékelni, amit elsőre csak éreztem, hogy a sok ötlet ellenére tudták tartani magukat az előre kitalált szerkezethez, nem csúszik szét a film (ami Gondrynál viszont gyakran megesik… na de majd, ha engem felvesznek). Nagyon szeretnék folytatást, sőt, folytatásokat a beharangozott első randis rövidfilmen felül is, de azért remélem, nem kapkodják el, és a második, harmadik, negyedik rész… is ennyire ötletgazdag és érdekes lesz annak ellenére, hogy már ismerjük az alaphelyzetet.

Az második alkalom után a moziban beszélgettem egy kicsit egy velem körülbelül egykorú anyukával a filmről, aki nem értette, hogy miképpen lehetséges az, hogy Riley anyukájának a fejhadiszállásán Bánat ül a központi helyen. Az nekem is feltűnt, de nem gondolkodtam el rajta addig, számomra nem tűnt különösen fontosnak vagy meglepőnek. Végül is valami olyasmit mondtam, hogy szerintem a filmből kiderült, hogy az érzelmek neve itt eléggé elfedi azt a sokszínűséget, amit pont Bánat esetében láthattunk. Valószínűleg azért is van egy így, mert ők maguk, azaz tulajdonképpen Riley sem érti még annyira jól a működésüket. Meg hogy pont a héten néztem újra egy animációs rövidfilmet, amiben az empatikus viselkedésről van szó (ezt: https://vimeo.com/81492863), és ami nagyon hasonlít az Inside outnak ahhoz a jelenetéhez, amikor Bing Bong magába roskadva üldögél, de Bánat eléri, hogy felálljon. Ebben Bánat is Empátiává lényegül át ( spoiler ). Derű szándéka is jó, de ebben a helyzetben egészen egyszerűen az ő megközelítési módja, ami annyiszor elősegíti a pozitív változásokat, számára is érthetetlen módon, nem működhet. Azt hiszem, az egyik legszebb része a filmnek az, ahogy főleg Derű, de Bánat is megtanulnak új szemmel, egymás jelentőségét jobban felismerve, nézni egymásra. Ezt szóban még sokkal kevésbé értelmesen tudtam összeszedni, de valami olyasmit akartam mondani, hogy Riley a film elején még csak 11 éves kislány, aki azt hiszi, hogy azzal segít a legtöbbet a szüleinek, ha elfojtja magában a költözéssel kapcsolatos szomorúságát. Ha az ő, háttérbe szorított Bánata is képes arra, hogy meghaladja azt, amit önmagának hisz, akkor egy felnőtt nő Bánata végképp nem az a kis szerencsétlen figura, akit a film első felében egy oldaláról megismerünk. (Így jobban belegondolva abban az élethelyzetben egyébként is érthető volt, hogy az apánál a frusztráció/harag, az anyánál meg a szomorúság/együttérzés volt a legdominánsabb érzelem. Ha valaki gondol erről valamit, lehetőleg valami mást, megírhatná kommentben, azért is írtam le ezt. :-))

Röhögtetős kis mese. :)) Szerintem minden korosztálynak jó élmény lehet. A kedvenceim apu agymanói voltak, főleg az asztalnál. XD

Ez nagyon aranyos. ^^