A zsákmány (1987) 10% 1★

Vannak alávalóan pocsék és ócska rosszfilmek, meg vannak kvázi-szerethetően pocsék rosszfilmek, és hogy egy-egy veretes darab melyik kategóriába esik épp, az a néző kedélyállapotán (vérének alkoholszintjén?) és a befogadás körülményein múlik talán kizárólagosan. Mégis van egy olyan érzésem, hogy az igazán, de úgy belevalósan buta, minőségietlen és tróger mozik képesek felmutatni egyfajta indirekt szórakoztató faktort, míg a bántóan rosszul sikerült, de nem minden aspektusukban szörnyű vackokon nem mulatozik az ember semmilyen körülmények között. Ha az itt alkalmazott pontozási struktúrára kéne ezt kivetítenem, az egy- és kétcsillagos filmek akár még érdekesek is lehetnek, a három- és négycsillagosok meg a totálisan kerülendő kategóriába esnek.

Nos, bizonyosan sokunk gyerekkorának Vico-klasszikusa, A zsákmány az egyik legmegveszekedettebb egyes valaha, az a bóvli, amit az ember külön polcon tartogat a VHS-könyvtárban. Az benne a jó, hogy a nézőnek nem kell erőlködnie a feltárásán: hülyén rendezett, ezerszer elpuffogtatott sztori színészek nélkül, béna technikával filmezve, önmagát röhejesen komolyan véve, a maga korában divatos akciókultusz előtt áldozva, olyan átütő nyolcvanas-évek feelinggel, hogy a tesztoszteron és a Bundesliga-frizurák szinte lerobbannak a képernyőről. A főhős egy exkommandós, akit véletlenül begyűjtenek a helyi wannabe Wagner-csoportosok a nyílt utcáról, hogy aztán a saját erdőszéli titkosbázisukon újrajátsszák vele a menekülő embert. Hát nyilván rossz lóra tettek, a fickó egy szál forrónaciban, mezítláb áll neki a gyepálásnak, nadrágszár nem marad szárazon.
Nem számítva a díszletet adó rozsdás második világháborús tankokat, az egész mozi mintha egy baráti társaság péntek délutáni kiserdei produkciója lenne. Ha belegondolok, nyolcévesen a műanyag Kalasnyikovommal talán még inspirálódtam is belőle az aznapi kertvégi kommandózáshoz – egyébként éppen ez a bizonyítéka annak, hogy az igazán rossz dolgokat a nosztalgia sem szépíti meg. Az akció úgyszólván maximum csak ötleteiben értékelhető, a kivitelezés szűk skálán mozog, következetesen röhejes. Főhősünk, Mike kisujjnyi vastagságú faágakkal nyársal fel embereket, elbújik és ráveti magát az ellenségre térdig érő vízben guggolásból, vagy falevelek alól is – az ide vágó jelenetben a martalóc zsoldos rárepül a csalinak kirakott gépkarabélyra, észre sem veszi, hogy körülötte szuszog az avar! Amikor tankkal lőnek rá menekülés közben, mármint a tank lövegével, elbotlik ugyan, de felszívja magát, visszaszalad és gránátot dob a járműbe. A helikoptert is úgy rendezi le az égből, mint nagyanyáink a rántott hús körül grasszáló legyeket. Mindeközben Mike vicsorog, mintha egy kínai kung-fu moziban épp a vaddisznó-technikát alkalmazná. Felszisszenős fordulatok csak a film legvégén várnak ránk, ott azért akad meglepően durvára sikerült húzás.

Minőségét tekintve A zsákmány vastagon a valaha készült legrosszabb filmek között van. A forgatásáról ugyan nem készült még metafilm, á la Katasztrófaművész, de 2013-ban az eredeti szereplőkkel leforgattak egy még ennyire sem komolyan vehető remake-et, ami aztán már igazán a „szóhoz sem jutunk tőle” kategória ékes példánya.
Ha valaki megtalálná otthon videókazettán, ki ne dobja!