A párizsi vonat (2018) 64% 62★

Ó, nem is tudtam az utolsó jelenetekig, hogy itt nem színészek játszották a fő szerepeket, hanem az igazi hősök! :O Valójában ez egy dokumentumfilm, mozi köntösben. A három jóbarát korábbi emlékeiből és a vonaton lejátszódott eseményekből gyúrták össze a történetet. Régről indul, egészen a gyerekkoruktól, de megérte végigvinni, mert így látszott, hogy néha az apró sugallatok, hétköznapinak tűnő döntések is eredményezhetik, hogy valaki az élete egy bizonyos pontján jó helyen van, jó időben, és több tucat ember életét mentheti meg. Ezeknek a srácoknak ez volt a sorsuk, ott kellett lenniük. Utólag egyszerű esetnek látszik, hiszen nem történt tragédia, de a merénylőnél 300 db lőszer volt! Belegondolni is szörnyű, hogy mi játszódhatott volna le, ha másképp alakulnak az események. Minden elismerésem fiúk! :)

Nem a világ legjobb filmje, de azért végig lekötött.
Bár nem hivatásos színészek játsszák a főszereplő srácokat, a filmélménnyel sincs probléma.

Szép-szép, de vannak kérdéseim… Ámde hogy ne nyelje be a sok kétes elem a pozitívumokat, kezdjük rögtön azzal, hogy Eastwood részéről elképesztő teljesítmény volt kihozni egy komplett másfél órás filmet egy körülbelül 3-4 percig ha tartó érdemi eseményből. Remek érzékkel talált rá azokra a vetületekre és témákra, amiket ki lehetett bontani ebből a szerencsésen meghiúsított terrorakcióból, hellyel-közzel még a történet valóban középpontba emelhető főhősét is helyesen találta meg, szóval igazán és nagyon becsapva vagy megcsalva nem érezheti magát a néző.

De hogy művészeti értelemben hogyan és értelmezhető-e egyáltalán A párizsi vonat, abban egyáltalán nem vagyok biztos.
Kezdetnek: folyamatosan zavarba ejt a tudat, hogy a három gyerekkori jóbarát, sőt, az akciót túlélő Mark Moogalian önmagát játssza a filmben. Nem értem! Ha a dolog valamiféle dokumentarista felhangot akar sejtetni, akkor is csak bambán nézek magam elé a kérdéssel, mit is akart ezzel Eastwood. Piedesztálra emelni a srácokat? Egy valódi hőstettért egy szórakoztatóipari termékben? Azért egy filozófus, sőt, egy fejlettebb esztétikai vagy erkölcsi érzékkel megáldott véleményformáló ezért darabokra tudná szedni ezt a kilencven percet. Mindenesetre engem jobban megfogott a pikantéria, miszerint a terroristát lefegyverző és a sérültet szakszerűen ellátó három amcsiról konkrétan a saját főszereplésükkel rendezett mozit Hollywoodi mindörökké legmenőbb Férfija, míg a merénylővel elsőként szembeszálló francia fickó még a neki szánt állami kitüntetést is visszautasította, mert félt a francia muzulmán szélsőségesek bosszújától! Bizarr ez az egész, bárhogy forgatom a dolgot.
Ahogy írtam, Eastwood és a forgatókönyvírója briliáns éleslátással csinált 90 percnyi leforgatható, érdemi (bár nem mindig izgalmas, sőt, olykor látványosan időhúzó töltelékkel teli) cselekményt ebből a pár másodpercből, de ez a sztori ezer sebből vérzik. Az első negyed órában komolyan küzdenem kellett, hogy ne kapcsoljam ki a cuccost – ilyen suta és gonosz pedagógus-gyűlölő pamfletet évek óta nem láttam, bár emlékszem, Eastwood hajlamos rendezőként beleesni efféle látványos túlzásokba. A három fő karakter közötti egyensúly sosem alakul ki, nekem csak a végkifejlet során esett le, hogy a valódi főhős valamennyire szükség- és törvényszerűen Spencer Stone, mert a film egyértelműen az ő életútjából tudott kihúzni egy prezentálható jellemfejlődést, illetve mert gyakorlatilag ő volt az egyetlen nélkülözhetetlen ember a helyszínen, ő ugrott neki a feladatnak ösztönösen és forrófejjel, illetve tényleg neki volt hatalmas nagy mázlija – ha a Kalasnyikov elsül, a fickó fejét több tucat másik áldozat alól kiskanállal szedték volna össze végül a helyszínelők. Ennek megfelelően Skarlatos, mint filmes karakter „ott van, de minek?”, Sadler meg a műsoridő javában ott sincs… A mondanivaló Stone esetében persze adja magát, sosem tudhatjuk, mikor jön el bármelyik hányattatott sorsú, útkereső, látszólag lúzer vagy boldogtalan ember életében a pillanat, amikor az ő sorsdöntő cselekedete dönthet hatalmas dolgokról.
De mindez nem fog minket kárpótolni azért, hogy Eastwood tehetséges amatőröket nézet velünk valódi színészek helyett.

Érzelmileg hat, és a néző nem is tudja kivonni magát a hatása alól – de nagyon vékony mezsgyén táncol A párizsi vonat, művészeti értéke jószerével nincs, illetve nem vitatkoznék senkivel, aki azt hangoztatja, hogy „ez a film nem is film”. Sok szempontból tényleg feszegeti a formátum határait.
Annak ellenére ajánlom, hogy öt csillagnál többet nem vagyok hajlandó adni rá.

Kicsit zavar, hogy nem a fő eseménnyel foglalkozott a vezéréra'. a DIALÓGUSOKAT EGY ÓVODÁS ÍRTA??!

Azt hiszem, Clint mester felkérése a filmre még többet ér, mint a Bíborszív vagy a Becsületrend. (csak a film közben esett le, hogy ez a 3 srác magukat adják, nem színészek)

Kár, hogy a francia emberke szövege, angolul volt feliratozva, így semmit nem értettem belőle. pedig az is biztos fontos rész volt.