A Midway-i csata (1976) 70% 11★

1976-ra az epikus hollywoodi háborús filmek ideje már leáldozott – ebben a műfajban a Tora! Tora! Tora! talán lehet valamiféle jelképes lezárása is a divathullámnak, de egy színtiszta előképe A Midway-i csatának mindenképpen. A két film összehasonlítását felesleges erőltetni, tisztán látni, hogy az elődök jobb munkát végeztek, illetve hogy a Midway számos gyermekbetegséggel küzdött már megírásakor is.

A történelmi hátteret és az arról készült filmeket áttekintve szerintem elmondható: Midwayről vagy a hatvanas években kellett volna filmet csinálni, vagy soha. Ez az összecsapás valóban az admirálisok nagy megmérettetése volt, a vak szerencsén kívül csakis a spekuláció és a jókor jó helyre vezényelt hajók és repülők döntötték el az eseményeket – nem lehet, de legalábbis nagyon nehéz alulnézetből, a pilóták vagy a hajósok szemüvegén át bemutatni a teljes eseménysort.
Jack Smight filmje abból a szempontból jól vizsgázik, hogy dacolva a korszellemmel újra az admirálisok, hajókapitányok, repülős parancsokok karaktereihez nyúl a minél teljesebb kép bemutatásához. A színészek kiválasztásakor biztosra megy, Heston, Fonda, Ford, Holbrook kiválóan muzsikál, a szinte csak cameózó Coburn és Mitchum jól mutat a vásznon, a kisebb mellékszerepekben felbukkanó Tom Selleck és Erik Estrada tulajdonképpen felismerhetetlen. A japán oldalon Fujioka és Morita jelenléte a modern néző számára lehet felüdítő és otthonos élmény, illetve írjuk a háború utáni hatalmi átrendeződés számlájára, hogy ezekben a filmekben az amerikaiak ezerszer tisztességesebben ábrázolták a japánokat, mint bármelyik velük szemben álló nemzet katonáit – egyébként a Midway nem meglepő módon Japánban is sikert aratott.
A történet a meglehetően nehezen bemutatható spekulatív felderíti periódusig magabiztosan halad előre. A családi konfliktus és a szerelmi vonulat rendkívül okos, viccen kívül ezekhez köthető a film néhány nagyon is emlékezetes pillanata, noha Edward Albert borzasztóan színészkedik. Amikor azonban elkezdődik a csata, rendkívül gyorsan unalmassá és kiszámíthatóvá válik a cselekmény. Az összes fontos szereplőt bemutatni kívánó rendezés felemészti a drámai fejlődést, főleg mivel a hol más mozikból (szerintem minimum három-négy korábbi alkotásból), hol eredeti archív felvételekből összevágott csatajeleneteket módszeresen ledobja magáról a film organikus szövete. A Midway ekkor már kínos élménnyé válik, és érezzük, semmi sem fogja megmenteni – hacsak nem a felismerés, hogy már 1976-ban vágtak belőle egy hosszabb tévéverziót is, szóval akár azt is mondhatnánk, hogy egy tévémozit nézünk. És akkor már kicsit érthetőbbé válik, mitől is olyan kellemetlen ez az egész.
Egyébként jelzem, máshogy kellemetlen, mint Roland Emmerich Midway-e, illetve ha felmerülne, én inkább ezt nézném újra még legalább háromszor, mert az archív felvétel még mindig jobb, mint a CGI, plusz itt az első óra cselekménye kétségkívül jobb és méltóbb filmművészeti alkotást sejtet.

Nagy színészek és nagy szellemiség ide vagy oda, A Midway-i csata túl későn készült el, túl kevés pénzből, és nem számolt az őt befogadó közönség átalakulásával sem. 1976-ban mégis mi a fenét akartak mondani az átlag amerikainak egy rakás vasalt egyenruhás admirálissal? Ezt alátámasztandó, a háború során táborokba zárt japán-amerikai polgárok sorsának feszegetése intelligens és jövőbe mutató húzás volt a készítők részéről, ők is érezték, hogy ide a régi recept már kevés lesz. Mindenesetre nagy tétben fogadnék rá, hogy ennyi elvetélt próbálkozás után Midway-ről már sosem készül méltó mozifilm – ha 1965-ben nem csinálták meg, most már meg se próbálják.