A kárhozottak királynője (2002) 71% 182★

Hujujuj! Hol is kezdjem? :D

Lestatot itt Stuart Townsend jeleníti meg, igazából nem mondom, hogy játssza, mert eléggé gyenge produkciót nyújt. Erre még rásegít Alföldi Róbert szinkronja, amitől olyan érzésem volt, hogy Alföldi végigunta az egészet. Az énekhangja meg Jonathan Davis volt, az akkor még menőnek számító Kornból. Itt fel is merült bennem a kérdés, hogy Lestat akkor végigénekli-e az egész filmet, vagy most mi van?
Vincent Perezt fel se ismertem Mariusként. De a többi színész is, mondjuk úgy, a teszkósabbik helyről jött.
Halottról jót, vagy semmit. Megboldogult Aaliyah-nak ez volt a második és egyben utolsó filmszerepe. Nem játszik rosszul, de elég kevés időt tölt a vásznon és valahogy nem éreztem királynői hatalmát. Ráadásul a hangját úgy megkeverték (halálom), hogy olyan lett, mintha egy vízzel teli akvárium lenne a fején.

A forgatókönyv pocsék. Rengeteg mindent megemlít, de semmit nem magyaráz meg.
Jessica a Talamasca rend tagja, de hogy mi ez a rend, mit is csinálnak, az már nem derül ki. A csaj motivációját amúgy sem értem, meglátja Lestatot és rohan utána. De miért?

A zenét az ezredforduló menő nu metal és rock bandái szolgáltatják. Mansont, Static-X-et és JD-t felismertem.

Technikailag borzasztóan B-filmes. Az effektektől és a megvalósításoktól néha hányingerem támadt. Alapból úgy néz ki, mint egy DVD-re szánt tévéfilm, egy rosszabb horror, erre jön még a vámpírok „gyorsasági” effektje, Lestat világító szeme…stb.

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Egyszer mindenképp érdemes megnézni. A mostani remake hullámban szívesen látnék ebből egy új verziót, akár sorozat formájában is, akkor talán nem lesz ennyire összecsapott és gáz.

Stuart Townsendbe nem kicsit belezúgtam a film folyamán, ami egyébként szintén jó ideig nagy szerelem volt. Dübörgő rockzene és dögös vámpírok – minden, ami egy sötét-lelkű, rocker tinédzser álma-vágya. Azért még ma is elbűvöl a „bácsi”.

Ezek a zenék. *-*
Azt hiszem itt ki is merültek a pozitívumok. Talán még Lestat és a koncerten összeverődött tömeg ruhái nyerték el a tetszésem, egyenesen odáig vagyok azokért a bőr cuccokért és a hosszú fekete kabátokért, mint amit Lestat is viselt.

A film címadását sem igazán értem, leginkább Lestatról szól a film, Akasha csak később került úgy igazán a képbe, mint „főgonosz”. Maga a cselekmény nem volt egy nagy durranás, viszont az alapötlet nagyon tetszett, kár, hogy megvalósítani már nem sikerült.
A szereplők kiforratlanok voltak, talán még Lestatról lehetett elmondani, hogy ért valamit, mint karakter.
Sosem fogom megérteni, hogy egyes nők miért könyörögnek a vámpírnak, hogy harapja meg őket. Ez valamiféle furcsa perverzió lehet? Egyrészt, nem is igazán értettem, hogy neki mi szerepe van a történetben, másrészt pedig totálisan idióta maga a karakter, mintha megragadt volna tinilányként, aki megszállottja a sármos vámpírsrácoknak.

Úgy érzem a Slept so Long-ot megunásig fogom hallgatni.

Valami gótikus, misztikus légkörrel bíró, tekintélyelvű vámpír történetét akarták elkészíteni.
Ahhoz képest, valahányszor Lestat kinyitja a száját, elfog a röhögés. Nem vámpír, hanem egy vérszegény, alulfejlett kamaszfiú, aki a webkamerán próbál gyakorolni.
A legjobb szó erre a filmre a szerencsétlen. Vagy a cink.
A zenék némileg segítenek rajta.

Mikor megtudtam, hogy ez az „Interjú a Vámpírral” folytatása, azonnal rávetettem magam, de hatalmas csalódásként ért, hogy más alakította Lestat-ot, illetve az ő karakterén kívül semmivel sem tudtam az elődjéhez kötni a sztorit. Összecsapott és elhanyagolt összhatást keltett az egész, miáltal egyedül a hangulata, meg persze a zenéi mentették meg leginkább a teljes bukástól…

Elkeztem olvasni Rice könyvsorozatát és pont ennek a résznek a felénél hagytam abba, bár az tetszett és Lestat mondhatni a kedvenc könyv karaktereim között van… De ez a film se tudott lenyûgözni. Ami a történetet illeti az egyszerûen buta, tulzottan leegyszerûsített, így meg nem látom értelmét annak, hogy megfilmesítették.
Az tetszett, hogy azért van valamilyen stílusa ami hejaz talán a könyv hangulatához is és Townsend se volt annyira rossz. Ráfoghatjuk, hogy legalább Lestat karaktere megmaradt.

A zene jó volt. Sőt, marha jó. De nem szeretem a playbacket. A karaoke-t pláne nem. Vagy ez inkább karaoke-s playback volt? Mi ennek a neve… Na a lényeg, hogy ehhez a cincogó hangú holt sápadt kiálló bordájú macskajancsihoz nagyon nem illett Jonathan Davis ultrabrutál orgánuma. De mondom, a zene jó volt.
Igazából McGann is bezavart… nekem ő A hang, ha narrációról van szó. Persze tudom, ő beszari volt, hogy vámpír legyen, de ha teszem azt ő duruzsolja végig a filmet, akkor most szórnám a csillagokat az égig.

Ez is olyan, ami nekem anno kimaradt, de… nem sokat vesztettem ami engem illet.
Aaliyah nagyon szép + kafa ahogy mozognak benne a vámpírok, mikor olyan vízhullám szerűség marad utánuk egy pillanatra. De nekem így ennyi volt benne… :s

Nem akarództam elhinni, hogy ez a film valóban annyira… jobb szó híján szerencsétlen és nem egyszer kínos, mint ahogy egyes értékelésekben híresztelték, de maximálisan helytállóak voltak a történet és a kivitelezés minőségét nyíró megjegyzések. Pedig a kiindulási alap igazán ígéretes volt, egy rendkívül hangulatos, pofás kis darkos filmet lehetett volna belőle csinálni, egy olyan alkotást, amit örömmel ajánlanak egymásnak a A holló (1994) rajongói.

Helyette meglehetősen gátlástalan módszerekkel kiherélték a készítők az ötleteikben rejlő potenciált, majd bevittek egy-egy kegyeletdöfést az összhatásba a színészek is. Hatalmas, félelmetes, véres viszályt lehetett volna belőle kerekíteni, hogy a hosszú időre eltűnt Lestat alapít egy metál zenekart, ami által világgá kürtöli a vámpírok évszázadok óta óvott titkait, aztán nem lett semmi funkciója ennek a polgárpukkasztó tettnek azon kívül, hogy rivaldafénybe kerüljön. Lehetett volna ez egy eszköz arra, hogy leszámoljon a többi vámpírral, és felkússzon a ranglétra tetejére, teljesen új szabályokat felállítva. De ebben a formában pusztán megalapozatlan, kidolgozatlan és értelmetlen lett ez a vonal, csakúgy mint Akasha és a másik vámpír klán közötti ellentét, kvázi az egész Akasha jelenség. Rendesen felszerszámozták a szerep kedvéért Aaliyah-t, de én még véletlenül se használnék rá olyan flancos és méltóságteljes jelzőket, mint a kárhozottak királynője.

Lestatnak akadt egy-egy egész tűrhető momentuma, amikor tényleg el tudtam neki hinni, hogy ő az, aki, viszont sokszor inkább volt kínos, amit a karakterére erőltettek – bár ezért a színész nem kövezhető meg, mert látszott, hogy legalább ő igyekezett. Például mi volt ez a nagy vámpírlét feletti nyafogás? Ez Lou reszortja, nem az övé. Jessica karaktere felesleges és meglehetősen ostoba volt, nem igazán jött át, hogy ő miért is van ennyire ráizgulva a vámpírokra, még érthetetlenebb volt, hogy mi volt ez a Bella & Edward szüttyögés közte és Lestat között, hogy az a Lestat, akit a könyvkritikákban megismertem, miért szerencsétlenkedik ennyit ezzel a csajjal, minek karolta pont őt fel.

Vámpírfilmhez képest elenyésző volt a klasszikusan vámpíros rész is, alig volt vadászat, alig volt a vérnek szerepe, még a kis metszőfogakat is alig lehetett látni. Mintha a film egyszerűen gyáva lett volna a vámpírjait vámpírokra jellemző viselkedésre bírni. Ennél a Vámpírnaplók (2009–2017) ezerszer jobban teljesített ezen a fronton, ezerszer bevállalósabb volt, pedig azt nem horrorként reklámozzák, hanem tizenéves lányoknak szánt fantasy sorozatként.

Mégis volt valami, amiért abszolút megérte megnézni a filmet, amiért még véletlenül se ollóznám ki visszamenőlegesen az életemből az élményt, amivel valami igazán nagy és számomra fontos dologgal gazdagított; ez pedig a zenelista. *-* Zseniális! Nem bírok betelni a Lestat bandája által megszólaltatott számokkal, megbabonáztak, lenyűgöztek. Hogyha létező zenekar lennének, és a filmbe szőtt dalokat játszanék, akkor valószínű, hogy ott akartam volna én is csápolni a koncerten. *-*

Wayne Static – Not Meant for Me
David Draiman – Forsaken
Chester Bennington – System
Deftones – Change (In The House Of Flies)
Marilyn Manson – Redeemer
Papa Roach – Dead Cell
Godhead – Penetrate
Jay Gordon – Slept So Long
Disturbed – Down with the Sickness
Static-X – Cold
Earshot – Headstrong
Dry Cell – Body Crumbles
Tricky – Excess
Kidneythieves – Before I'm Dead
V-Mob – Feel No Shame

Egytől-egyig szédületesek, viszont a leginkább a Forsaken-be, a Redeemer-be, a Slept So Long-ba és a Not Mean for Me-be vagyok beleszerelmesedve. ^^ David Draiman, Manson, Chester és Jacoby Shaddix hangját már a zenéjükkel társított jelenetekkor felismertem, de muszáj volt egyenként meghallgatnom az összes dalt a listáról, mind a zenegyűjteményemben is végezte.

Ha a filmkedvelőkkel szemben nem is annyira kegyes az A kárhozottak királynője… legalább a rockereket és metalheadeket kárpótolja így valamelyest. :D
'You see I cannot be forsaken / Because I'm not the only one / We walk amongst you feeding, raping / Must we hide from everyone?'

Miközben néztem, már rájöttem, hogy korábban láttam valamikor, de megint végignéztem. :) Nem mondom, hogy a kedvenc vámpíros filmem, de a top 5-ben biztos benne van. Alföldi Róbert szinkronhangként az nálam már a pozitív irányba lendíti a film értékelését, de sajnos a Jessica-t alakító/nem alakító színésznő miatt le is kell vonnom, egyszerűen idegesített. David nálam egyértelműen a Buffy-ból vett Giles hasonmás volt.