45 év (2015) 70% 52★

Féltem, hogy nagyon nyomasztó film lesz, ezért sokáig nem voltam biztos benne, hogy meg akarom-e nézni. Végül a sok elismerés miatt úgy éreztem, nem hagyhatom ki. A történet nagyon jól szemlélteti, hogy egy első ránézésre boldog és kiegyensúlyozott kapcsolat, ami a tiszteletre és szeretetre épül, hogy tud meginogni egy hét alatt. Lassú a rádöbbenés, hogy az, amit hittünk, lehet, hogy csak egy idealizált élet, amit szemlesütve könnyű élni, és mint ilyen roppant törékeny. A látszat ennek ellenére mutathat egy boldog párt, de ahogy ezt az évfordulós parti is hihetetlen erővel bemutatta, az elkeseredettség és csalódottság utat tör magának. A film végére a karakterrel együtt váltam reményvesztetté és kiábrándulttá, mert szörnyű igazság van abban, hogy együtt élhetünk valakivel ilyen hosszú ideig, teljes mértékben akkor sem fogjuk megismerni, és mikor erre rádöbbenünk, talán akkor tudunk a másikról a legtöbbet.

A film legnagyobb erénye, hogy a kifejezetten irodalmias sztorit mennyire filmszerűen bontja ki. Anélkül, hogy tudnánk, hogy egy 15 oldalas novella alapján készült, pusztán a kiindulásból világos, hogy ennek a történetnek nem magától értetődően a film volna a médiuma. Ennek tükrében egyszerűen lenyűgöző Haigh rendezői teljesítménye. A film rendkívül komplex módon magáról a képről vagy a látszatról szól. Ezt Haigh nemcsak tematikusan, hanem formailag is nyomatékosítja, utóbbi miatt gondolom, hogy a 45 év igazán különleges teljesítmény. Tematikusan ez több szinten is megjelenik: mindenekelőtt egy idillinek tűnő házasság képében, amit kicsit megzavar egy levél, de alapjaiban régi fényképek rengetik meg. Ezeken a régi képeken a hiány válik láthatóvá. Ezt a hiányt folyamatosan belekomponálja a képbe Haigh, de nemcsak ezt, hanem a kezdeti zavart, a bizalom lassú eltűnését, a lélekőrlő kételyt, a növekvő távolságot, a kialakuló elszigeteltséget. A kép azért is fontos, mert sokkal többet mond a szavaknál. Haigh hosszú beállításokkal dolgozik, könnyen átlátható terekben és nagyon sok holt időt filmez le. Ezzel azt éri el, hogy minden apró részletre fokozottan figyelünk. Elképesztő bravúr, hiszen az egész film befelé tekint, lelki folyamatokat ábrázol, de ezt nem verbálisan (ahogy megszokott), hanem vizuálisan teszi, ennek (is) köszönhetően a film nagy értelmezési tartományt nyit meg. A színészi alakítások is tökéletesen illeszkednek ebbe a rendszerbe, a legkisebb gesztusuk is pontos. Amit fel lehet róni a filmnek, hogy némely kép már redundáns, minimálisan lehet érezni, hogy egy novellára elég a történet, és ritkán ugyan, de becsúsznak konvencionális megoldások.

Charlotte Rampling valami mesésen alakítja azt az idős asszonyt, aki tudomást szerez róla, hogy nem ő volt az egyetlen nő a férje életében, hogy az még mindig érez egyet s mást a régi szerelme iránt, és hogy nem birtokolhatja őt 100%-ig, léte minden apró mozzanatát, holott persze erre vágyna. Nyilván az ő karakterével kéne tudni azonosulni, de nem megy. Ha a férj 45 éven keresztül minden nap hűséges volt hozzá, mellette döntött, mi a francot számít, hogy több, mint 45 évvel azelőtt dönthetett volna másképp is, vagy hogy egy szellemen nosztalgiázik? Elmondom: semmit. Semmit nem számít, de Kate Mercer világa azért meginog, mert hát ez azért milyen rettenetes dolog már, hogy valaki nem szerelmes az élete végéig a másikba, és hogy ezért nem is számon kérhető. Jesszusom… Remélem legalább a gálán azt a részletet vágják be, amikor dugni próbálnak. Rendben, Rampling alakítása tényleg nem volt rossz, de azért a jelölést nem kockáztattam volna meg, plusz a film is eléggé gyenge. Nagyjából olyan, mintha Haneke Szerelem című filmjét nézné az ember, anélkül, hogy beindulna valami lényegi cselekmény, vagy jönnének a krízispontok.

Ezt egyszer már értékeltem, de most felmerült egy beszélgetésben (is) és újragondoltam. Ennek oka egy könyv, amit a napokban olvastam. Csenddé vált napok a címe és ha csak a borítóját néztem volna és nem a róla írt értékelést, akkor nem hiszem, hogy kézbe veszem. No, a lényeg, hogy ennél is (film), meg annál is (könyv), rengeteg ki nem mondott, vagy ellenkezőleg, kimondott dolog van. Élethelyzetekről beszélek, amik ugyan elmúltak, jobb lenne nem is emlékezni rájuk, de csak ott keringenek az ember fejében (lelkében?). Megéri-e a vallomás, a gyónás, felszakítása a heges sebnek? Vagy van olyan titok, amit tényleg a sírba kell vinni? Hát, ha valamit, akkor azt talán a legnehezebb eldönteni, hogy mikor melyik legyen. Megkönnyebbülés, vagy teher lesz a kimondott szó? És hát ott van, vagy ott kéne, hogy legyen a megbocsájtás békessége is. Mindkét félnek. Ez a film valahol ezt kapargatja és nem rosszul. A kérdések megmaradnak a nézőkben.

Mikor belekezdtem fogalmam sem volt miről szól a film (szeretem a meglepetéseket), de örülök hogy így álltam neki a megnézésének.
Borító alapján nem sokat adtam volna a filmnek, gondolván ez amolyan „idősebb generáció újabb útkeresése” dolog, de meglepődtem hogy nem untam és végig fent tartotta a figyelmemet! Még magam sem tudom pontosan, hogy mit is kedveltem a filmben (talán, hogy olyan frissnek éreztem és nyugodtnak?), de lehet nem is kellene a miérteket keresnem.
Charlotte remekül játszott!

Nehéz eladni egy olyan filmet, ami a féltékenységről szól – főleg úgy, hogy számomra teljesen életidegen ez az érzés. Nem tudom sem elfogadni, sem megérteni. Adott egy pár, akik 45 éve egymás mellet vannak. Oké. Akárhogy is számolunk ez nem kevés idő. És akkor azon kezd el rinyálni az egyik fél, hogy a közösen eltöltött 45 évük előtt volt valakije a másiknak? És szerelmes is volt belé?!? WTF?! Már bocsánat, de nem sokan mennek szüzen egy kapcsolatba. Persze minél több kérdés és emlék jött elő, főhősnőnknél egyre inkább elgurult a gyógyszer. De mint az elején is írtam, a hiba az én készülékemben van, mert képtelen vagyok elfogadni az efféle viselkedést. Rémesen felidegesített ez a film és még olyan gondolatok is felmerültek bennem, hogy aha, tán ezért van az, amikor egy 78 éves papa a kerti kapát beleállítja a 76 éves mamóka fejébe. Pedig hát együtt voltak ötvenakárhányéve… néha úgy érzem van létjogosultsága a családon belüli erőszaknak.

A film kezdetén megérkező levél által kiváltott feszültség szépen építkezve vonult végig a cselekményen, és nem is a beszélgetésekben, inkább csak a színészek rezdüléseiből, arckifejezéseiből bontakozott ki, hogy a házaspár melyik tagja hogyan élte meg és mit gondolt a történtekről. Érdekes volt figyelni, hogy a férj mindig esténként, a hálószobában, ami elvileg kettejük életének legbensőségesebb helye, mesélt a múltról, a svájci hegyekben eltöltött időszakról. Habár mindkettejük alakítása dicséretet érdemel, a feleséget játszó Charlotte Ramplingnek mégiscsak nagyobb érzelmi utat kellett bejárnia, hiszen Kate dühvel, csalódottsággal, kétségbeeséssel is szembesült, mialatt folyamatosan megkérdőjelezte az addig eltöltött 45 évüket, ami talán nem is jött volna létre, ha máshogy alakulnak a dolgok. Lassú folyású, csendes belső folyamatokról szóló dráma, aminek azért megvannak a maga nagy pillanatai.

Ha ezt a filmet nem jelölik Oscarra, akkor sosem nézem meg.
Charlotte Rampling színészi játéka nagyon jó. De mint film, annyira nem tetszett.
Fiatal vagyok én még ehhez, majd 45 év múlva újranézem. :)
A leírás alapján arra számítottam, hogy majd elutaznak és akkor izgalmasabb lesz.

Vajon a régmúlt befolyásolja a jelen érzelmeinket?
Ez egy igazán lassú film. És nem történik benne sok dolog. Ha nem szereted az elgondolkodtató, inkább a szívet-agyat, mint a szemet-fület megdolgoztató filmeket, akkor el se gondolkodj a megtekintésén!
A történés a következő: Kate és Geoff a 45. házassági évfordulójuk megünneplésére készül. Geoff egy levelet kap, melyben értesítik, hogy Kate előtti, fiatalkori szerelme holtteste előkerült (ugyanis egy közös hegyi túrán lezuhanva eltűnt). Ennyi. Folynak tovább a hétköznapok, mégis valahogy megváltozik minden.
Charlotte Rampling lenyűgöző. Rajta a reflektor, a legapróbb rezdülésével is sokat fejez ki. Nem állítom, hogy ettől maradandó alkotással van dolgunk, de megfelelő pillanatban, élethelyzetben ideget találhat. Míg ők küzdenek a változás ellen, aminek ép ésszel nézve meg sem kellene történnie, bennünk is felmerülnek a kérdések: tényleg ennyit számít ez? Hiszen az élet máshogy alakult, 45 évet eltöltöttek egymás mellett boldogan, mit számít az, hogy mi történt előtte, vagy mi történt volna, ha máshogy alakul?
És mégis számít, hiába küzdenek, egy „mi lett volna, ha…”, sőt annak csak a gondolata is mindent megváltoztat. Máshová irányítja a tekintetüket, az érdeklődésüket, átrendezi a hangsúlyokat.
A végéről pedig meghallgatom bárkinek a véleményét szívesen, ha megnézte :)

Emésztendő… Charlotte Ramping már nem (csak) Dexter fura arcú, majdnem mostoha anyja. :)